Egy félresiklott keresztes hadjárat birodalma
A Balkán az a hely, ahol az embert nem érhetik véletlenek. Gondoljuk mi, de szerintem ezzel így voltak az Úr 1204. évében Bizánc, azon belül Konstantinápoly lakói is. Az Aranyszarv-öbölnél sok mindenki megfordult a történelem során. Adták a kilincset egymásnak császárok, eretnekek, szentek, árulók vagy éppen ostromgépek, valamint mennyei látomások. Egyvalamire azonban biztosan nem számítottak, gondolok itt arra, hogy “Isten nevében” nyugati keresztes lovagok fosztják ki, beverve az első szögeket egy nagy múltú birodalom koporsójába.
A 13. század első éveiben járunk. Ez az évszázad, ahol a gótika, a kőbe faragott hitvallás berobban a köztudatba, a ködös Albionban megszületik a Magna Charta, nálunk meg az Aranybulla, az Aquinói Szent Tamás fémjelezte skolasztika a csúcsra járatja magát, lovagok és mítoszok, tatárjárás, inkvizíció, Marco Polo utazásai. Ez volt egyszerre a rend és káosz évszázada, megkerülhetetlen történelmi eseménysorozattal, amelyet a történészek a negyedik keresztes hadjáratnak hívnak.
Ez a hadjárat más volt, mint az előző három, de egy valamiben nem tért el, az pedig a gyilkolás. A szent Jeruzsálem felé igyekvő keresztesek úgy gondolták jobb lenne a Boszporusz felé venni az irányt. Maga a történelem öniróniája volt, amikor Konstantinápoly keresztény lakói és védői azzal szembesültek, akiknek eredetileg védeniük kellett volna őket, inkább kifosztják a korszak legfényesebb városát. Végül ez olyan jól sikerült, hogy évtizedekre megszűnt létezni Bizánc. Nevét a Latin Császárságra váltotta fel.
A Latin Császárság létrejötte inkább volt középkori improvizáció, mint tervszerű elgondolás. Pénz nem volt, adósság annál inkább, Velence pedig készségesen segített, nyilván nem ingyen. Az események láncolata végül oda vezetett, a “szent háború” Konstantinápoly falai alatt kötött ki. A nyugati keresztesek bemutatkoztak, azaz zsákmányoltak, templomokat fosztogattak, erőszakoltak. Az ebből megszületett Latin Császárság már a kezdeténél elvesztette az erkölcsi legitimitását a balkáni és bizánci világ szemében, ráadásul a névválasztás sem volt szerencsés. Ilyen névvel a Balkán ezen felén, ahol mély görög ortodox identitás dívik, nehéz volt az itt élők szemében respektet kivívni.
Az új államalakulat császára Flandriai Balduin lett, aki kétségtelenül ambiciózus ember volt, de Konstantinápoly nem az a hely, ahol pusztán ambícióval lehetett uralkodni. A latin elit feudális logikában gondolkodott - hűbéri viszonyokat teremtett, címeket, birtokokat osztogatott. A Balkán azonban nem felejtett. Az ortodox lakosság idegenként tekintett az új urakra, akik nemcsak politikailag, hanem vallásilag is „rossz oldalon álltak”.
A város ugyan császári maradt, de a császárság egyre inkább papíron létezett. A meghódított területekből mozaikállamok születtek - Thesszalonikiben királyság, Athénban hercegség, Peloponnészoszon fejedelemség. Ezek szinte mind-mind külön utakon jártak és próbálták túlélni a 13. századot. Aki ebből az egész történetből pozitívan jött ki, az Velence. Csendben, üzletszerűen begyűjtötte a számára fontos kikötőket, tengeri útvonalakat, kereskedelmi előjogokat. Pénz és hatalom, Velence ehhez értett a legjobban.
A Latin Császárság alapvető félreértése az volt, hogy a Balkánt üres térként kezelte. Nem értette az itteni viszonyokat, valahol ez is lett végül a veszte. A bizánci világ nem omlott össze Konstantinápoly elestével, csak átalakult. Nikaia, Epirusz és Trapezunt mind saját császárokkal, saját udvarral és egy közös álommal működött tovább, azaz egyszer visszatérni a városba.
A legkellemetlenebb meglepetést azonban a bolgárok okozták, akikről az előző két írásomban foglalkoztam. A második bolgár birodalom Kaloján cár vezetésével nem volt hajlandó statisztálni a Latin Császárság hosszútávú ittlétéhez. Az 1205-ös adrianápolyi csata olyan pofon volt a latin hadseregnek, amelyből nem lehetett elegánsan felállni. Balduin császár fogságba esett, majd eltűnt a történelem süllyesztőjében – állítólag egy bolgár toronyban végezte. A Latin Császárság ekkor veszítette el azt a tekintélyt, amelyre minden frissen alapított birodalomnak égető szüksége van. Innentől kezdve a császárság története inkább szólt a túlélésről, mint uralkodásról. Konstantinápoly falai mögött egy császárság nevű állam élt vegetatív életet. Nyugatról alkalmi segítség érkezett, Velence hol támogatta, hol zsarolta a rendszert, a lakosság pedig továbbra sem tekintette sajátjának az uralmat.
Ezzel szemben Nikaia türelmesen építkezett. III. Ióannész Vatatzész pontosan értette, Konstantinápoly nem erővel, hanem idővel foglalható vissza. Végül 1261-ben Alexiosz Sztratégopulosz, a Nikaiai Császárság kiemelkedő bizánci hadvezére szinte véletlenszerűnek tűnő hadmozdulattal bevette a várost. A csata és a heroikos végjáték elmaradt, VIII. Mihály Palaiologosz bevonult Konstantinápolyba, a latin császár elmenekült. Így húnyt ki a negyedik keresztes hadjárat félresikerült birodalmának közel hatvan évig pislákoló fénye.
Bizánc újra reaktiválta magát, de már régi erejét nem nyerhette vissza. A Balkán politikai szövete végleg meggyengült és a repedéseken keresztül új hatalom kukkantott be vén kontinensünk ezen délkeleti szegletének látványromantikájába. Jöttek az oszmánok, mert azt hallották a Balkán örök, de arra ők sem voltak felkészülve, hogy szívós népek tengere ez a hely. Hiszen ők szintén tudták, amit mi, Csak a Balkán!
