Egy áldott délután a labdarúgás katedrálisában
„A legjobbak a spontán bulik” – mondtuk fiatalon, és más életszakaszban ugyanerre a következtetésre jutunk a kulturális élmények vonatkozásában is. Merthogy igazán véletlenül történt, hogy Zürichben sétálgatva belebotlottunk a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) múzeumába. Azonnal be is mennénk, csakhogy motoztak is: a biztonsági őrök nem engedték be az almát. Itt rend van. Végül a csomagmegőrzőbe tesszük az almát, oda, ahol a szekrények mind híres focistákról vannak elnevezve.
A futball több mint szórakozás, a foci kultúra, szenvedély, fizikai és szellemi csata, üzlet, játék, lelki ügy és hideg számítás, őrület és profizmus, amatőrizmus, korrupció, csalás is gyakran, mint maga az élet. Sőt, a híres idézet szerint „A futball nem élet és halál kérdése – sokkal több annál” – nincs is ebben semmi túlzás, nekünk, magyaroknak biztosan nincs.
Így hát nagy izgalommal megyünk be a futball varázsát hirdető, többszintes épületbe, ami tele van magyar emlékekkel. A FIFA egyébként a legtöbb szurkoló számára nem pozitív intézmény, de ennek kifejtése más cikkbe tartozik. Most a múltat nézzük! Onnan is biztosak lehetünk benne, hogy a futball magyar sport, hogy ha körbenézünk, azonnal találunk ránk utaló vagy tőlünk származó tárgyakat, fotókat, bármit.
Örömmel fedezzük fel a világ összes országából származó nemzeti mezek között a magyart. Azonnal „feltűnünk” két világbajnoki döntő, az 1938-as és az 1954-es emlékeinél. Soha nem fogjuk megemészteni a második elvesztését, leginkább azért, mert akkor tényleg mi voltunk a világ urai. A világbajnoki döntők lassan évszázados történelmét tartalmas vitrinek foglalják össze, és nő az izgalmunk, amikor a már az általunk is végignézett tornákat (1982-től) fedezzük fel. Több monitoron is megtekinthető az összes világbajnokság összes meccsének gólösszefoglalója. Természetesen a ’82-es vb magyar–salvadori 10:1-es meccsét keressük ki és mosolyogva konstatáljuk, hogy a látogatóktól az ötös skálán csak 3.8 pontot kapott a vb-rekorder meccs – nemcsak magyarok járnak ide, hanem salvadori sporttársak is bizonyára. Mi azért adunk egy ötöst.
A múzeum meglehetősen gazdag: mindenki megfelelő mennyiségű relikviát találhat a kedvenc vébéjéről. És hogy melyik a kedvenc, az persze szubjektív. Nézhetjük magyar szemmel, de saját ízlés szerint is. Az 1938-as és az 1954-es mellett az 1966-os volt az, ahol még egyértelműen a világelitbe tartoztunk. A hetvenes évek összeomlása után még jött egy három részvételből álló feltámadás (’78, ’82, ’86), azonban azóta, immár 40 éve nem tudtunk bejutni a világelitbe. Ha a meccsek élvezhetősége és minősége felől közelítünk, akkor hétéves korunk óta, amióta minden vébét nézünk, négy emelkedik ki: 1982, 1986 (sajnos a mexikói „futball-Mohács” a 0:6 is ekkor történt), 1994, illetve 1998. Így leírva, szomorúan konstatálom, hogy életemben mindegyik igazán nívós vb múlt századi volt.
Mi, akik a nyolcvanas években voltunk gyerekek, már a modern futballba nőttünk bele, de az ezredfordulóig a nagy tornák még hordoztak valamit az ősi játékosságból is. A színvonal magasabb volt, mint a folyamatos létszámbővítések előtt. A játékosságnak örökre vége. A múzeumnak viszont még nem: az ősrégi szabálykönyvek éppoly izgalmasak, mint a pár magyar felirat a falon, és a moziterem panorámafilmjei egyenesen lenyűgözők, lúdbőröztetők az elmúlt évtizedek legendás vb-pillanatainak felidézésével. Szinte megkönnyezzük a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy pillanatait. De a jelen itt is felébreszt: már rég nem csak férfi sport a futball. Ahogyan a lelátókon is sok a hölgy és a gyermek, úgy a női és utánpótlástornák egyre nagyobb teret kapnak a FIFA működésében is.
A többemeletes kiállítás igazi élményt kínál minden korosztálynak: számtalan, a focival kapcsolatos, élőben kipróbálható játék (például a rúgótechnikát mérő pálya és egy igazi nagy flipper az 1994-es amerikai vébéről) hirdeti a sportág univerzális erejét. Interaktív elemek sora kelti életre rég elhamvadt, nagy futballisták emlékét. Fotózkodhatunk az 1966-os Wembleyben, egy nagy monitoros térképen lehívhatjuk minden nemzet vb-eredményeit, korabeli felvételekkel. Minden van itt: makettek, eredeti mágnestábla taktikai utasításokkal, korabeli műsorfüzetek, jegyek, sálak.
Nemcsak Puskás Öcsi bácsi lép képzeletben mellénk, de sokezernyi régi magyar és külföldi játékos is. Itt egy teljes délutánt el lehet tölteni, nekünk csak másfél óra jutott. A múzeum viszont szinte euforikus élmény a sokféle látnivaló miatt. Valószínűleg ilyen lehetett volna gyermekkorunkban beszabadulni egy hatalmas nyugati játék-üzletbe. Hát, most beszabadultunk.
Talán addig nem öregszünk meg, amíg tudunk valaminek így örülni. Talán.
Cím: Seestrasse 27, 8002 Zürich, Svájc.
A múzeumról további fotók a szerző „A világ magyarul” című FB-oldalán tekinthetőek meg: facebook.com/nevaigabor
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/37. számában.
