Edvard Beneš moszkvai szereplése 1943 decemberében
Lapunk múlt heti számában szóltunk Edvard Beneš 1943-as kisebbségellenes diplomáciai lépéseiről. Ezek ismertetésénél tudatosan mellőztük a nagy illuminátor 1943 decemberi moszkvai tárgyalásainak részletezését. Erre az igencsak fontos tárgyalássorozatra ugyanis decemberben, tehát a teheráni konferencia lebonyolítása után került sor, amikor már mindenki biztosra vehette, hogy a szövetségesek számára győztesen végződő háború után a kelet-közép-európai geopolitikai térség szovjet érdekszféra lesz. Beneš szándékainak realizálására tehát nem az angolszász, hanem a szovjet politikai szándék lesz a meghatározó.
Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy 1943-ban az angolszászok csalódást okoztak Benešnek és londoni emigráns társainak. Ekkor azonban már szinte biztosra volt vehető, hogy a szövetségesek győzelmével végződő háború után Közép-Európa és a Balkán szovjet érdekszférává válik. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a felújított csehszlovák állam nemzeti kisebbségeinek sorsa Sztálinék hozzáállásán fog múlni. Benešnek tehát mindenekelőtt a szovjet vezetők támogatását kell megszereznie a német és a magyar nemzeti közösségek felszámolásához.
Edvard Beneš 1943 novemberében vállalt egy hosszadalmas és bonyolult utazást Londonból Moszkvába. November 23-án kelt útra Angliából, és Gibraltár, Líbia, Egyiptom, Bagdad és Teherán érintésével érkezett meg a Szovjetunióba, nevezetesen Bakuba. Onnan már vonattal folytatta az útját Moszkvába, ahova december 11-én érkezett meg. Bagdadtól Moszkváig már két fontos kísérője is akadt: Zdeněk Fierlinger, a londoni csehszlovák kormány moszkvai követe, valamint Alexander Kornejcsuk, a szovjet külügyi népbiztosság egyik magas rangú beosztottja.
A több napig tartó Baku-Moszkva utazás alatt a három politikus több fontos kérdést is megtárgyalt. Ennek köszönhetően a Moszkvába történő megérkezés másnapján, 1943. december 12-én már alá is írhatták a csehszlovák–szovjet szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Ez a szerződés abból a feltételezésből indult ki, hogy a szövetségesek győzelmével végződő háború után Közép-Európa – és ezáltal a felújított Csehszlovák Köztársaság is – szovjet befolyási övezetté válik, ami nagyon üdvös lesz Benešék számára. A közép-európai szovjet jelenlétet Benešék mindenekelőtt azért tartották meghatározónak felújított köztársaságuk szempontjából – és itt idézzük Karel Kaplan neves cseh történész találó megállapítását –, „mert a Szovjetunióban látták a biztosítékát annak, hogy Csehszlovákia véglegesen leszámolhat Németországgal és Magyarországgal, mivel ugyanezt a segítséget a nyugati nagyhatalmak részéről nem tudták elképzelni”.
„A következő kérdés a magyarok” – tért át a „német kérdés” megvitatás után a magyarok megbüntetésének mikéntjére a modernkori Machiavelli. „Sokan azt tartják nálunk: őket is szét kell zúzni. Jómagam nem vagyok ennyire radikális. Egy nagyhatalom meg tudná ezt cselekedni, de mi ilyet nem tehetünk!” Azt mindenesetre kifejtette, hogy úgymond „ragaszkodunk München előtti határainkhoz”. Molotov egyetértett Edvard Benešsel, és helyeslően leszögezte: „A magyarokat meg kell büntetni!”
Két nap múlva – december 16-án – folytatódtak a megbeszélések, ugyancsak Molotov irodájában, az előző tárgyaláson részt vett személyek jelenlétében. A fő téma a magyarok eltávolításának kérdése volt a háború után felújítandó Csehszlovák Köztársaságból. Ezt az eljárást részben lakosságcserével szándékoznak lebonyolítani, fejtegette Beneš. Molotov egyetértett a cseh politikus okfejtésével, de azért rákérdezett: „Előterjesztette-e Ön ezeket a terveket az angoloknak és az amerikaiaknak?” Beneš erre úgy reagált, hogy bár az angolszászok ismerik a magyarokkal kapcsolatos nézeteit, de hivatalosan még semmit nem terjesztett eléjük, mivel előbb a szovjet féllel szeretne megegyezni ebben a kérdésben.
Az ezen a napon folyó megbeszélésnek volt egy fölöttébb pikáns mozzanata. Edvard Beneš ugyanis arra kérte a szovjet külügyért, hogy a háború után a szovjet kormány gyakoroljon nyomást a prágai kormányra olyan értelemben, hogy büntessék meg a németbarát szlovák politikai vezetőket. „Azt javaslom – indítványozta Beneš –, hogy Önök barátságos formában szólítsanak fel minket mindazon személyek megbüntetésére, akiknek szerepük volt a hadüzenetben, a németekkel a fronton együttműködtek, vagy pedig engedményeket tettek nekik.”
Ezen a ponton Molotov visszakérdezett: „Kiket kíván személy szerint megbüntetni?” Beneš válasza így hangzott: „Tukát, Sanyó Macht, Tisót és Gaspart, Medrickyt, Čatlošt. Ezeknek lógniuk kell, másokkal egyetemben. Nehéz munka lesz a szlovákok között a bűnösöket felkutatni. Egész Szlovákia egy nagy ʼclanʼ, ahol mindegyik fedezi a másikat: egy testvér Londonban él, a másik Szlovákiában. Ha a Szövetségesek ügye rosszra fordul, a Szlovákiában élő testvér a külföldi szlovákot menti meg. Fordított esetben pedig a külföldön élő fedezi testvérét a hazában.”
Ezek után került sor a következő tárgyalásra, december 18-án, amelyen már maga Sztálin generalisszimusz is részt vett, aki nagyon elmarasztalóan szólt a magyarokról. Többek között kijelentette, hogy megítélése szerint a magyarok rosszabbak a németeknél, akik hóhéroknak használják őket.
Beneš 1943. évi decemberi moszkvai szerepléseivel kapcsolatban Gosztonyi Péter, Svájcban élő történész leszögezi egyik tanulmányában, hogy ezek a tárgyalások „semmiképpen sem szolgálták a saját, vagy a többi kelet-európai ország népének érdekeit”. Mi is egyetértünk ezzel a megállapítással, de azt is mindjárt hozzáfűzzük: minden bizonnyal ennek maga Edvard Beneš is tudatában volt, a megaláztatásból fakadó bosszúvágy azonban elnyomta benne még a csíráját is a józan mérlegelésnek.
