Döntő csaták: Tenochtitlán ostroma
Kolumbusz Kristóf 1492-ben felfedezte az Újvilágot, ami Amerika néven híresült el. Ez Európában óriási visszhangot váltott ki, a mesés gazdagságról, idegen civilizációkról, az aranyvárosról – Eldorádóról szóló hírek rengeteg kalandvágyó embert ösztönöztek, hogy útra kelljen a nagy vízen túlra. Sokuknak a neve sosem vált ismertté, vagy az idők múlásával elhomályosult, Hernando Cortes azonban nem tartozott közéjük. Ő volt, aki pár száz emberével, és a hozzájuk csatlakozó indiánok ezreivel megdöntötte az Azték Birodalmat.
Az aztékok voltak az elsők, akik szembe találták magukat a konkvisztádorok mérhetetlen kapzsiságával. Ez az indián nép valamikor a 12. század folyamán, északról nyomult be a mai Mexikó területére. Legyőzték a toltékokat, majd a mai Mexikóváros helyén, a Texcoco-tó egyik szigetén létrehozták fővárosukat, Tenochtitlánt. A városállam szövetségre lépett még két másik városállammal, és közösen uralmuk alá hajtották, illetve adófizetésre kötelezték a környező többi települést. Hatalma csúcsán az Azték Birodalom 200 ezer négyzetkilométernyi terület, valamint mintegy 500 város felett uralkodott, több millió alattvalóval. A spanyolok megérkezése előtt élte a birodalom a fénykorát, II. Montezuma király uralma alatt határait két óceán nyaldosta.
Az aztékok magukat mexikáknak nevezték - innen ered a mai Mexikó neve is, a törzs tagjait mások kezdték aztékoknak hívni, utalva előző hazájukra, Aztlánra.
Az aztékok kitűnő aranyművesek voltak, azonban a vasat és a rezet nem ismerték. Fegyvereik a nyíl, a lándzsa, valamint az atlatl, amelynek segítségével messzebb lehetett dobni a hajítódárdát. Leggyakrabban fakardot (macuahuitl) használtak, amelyre obszidián vagy kovaszilánkokat helyeztek és így ejtettek sebeket ellenfelükön. A háborúik során elsősorban arra törekedtek, hogy elfogják az ellenséges harcosokat. Ez a ranglétrán való emelkedés fokmérője is volt, ugyanis minél több foglyot szerzett valaki, annál könnyebb volt az előrejutás. Ezen szokásukat a hiedelemviláguk is erősítette. Szerintük harcos és haragos isteneiket egyedül az emberáldozat tarthatja féken, ezért évente többször is embereket áldoztak fel e célra. Az emberáldozat egész Mexikó térségében elterjedt volt, az olmékok és a maják is gyakorolták.
Az aztékok hite szerint, a főváros áldozati kövén feláldozott ellenséges harcos és legyőzője között fiú-apa viszonyhoz hasonló rituális kapcsolat jött létre.
Az áldozati kövön meghalni óriási megtiszteltetés volt, bár nem vagyunk benne biztosak, hogy erről az áldozat is így vélekedett. Az emberáldozat leggyakoribb formája a szív kitépése volt. Anélkül, hogy túlságosan belemennék a részletekbe, az áldozatot a hátára fektették, majd egy pap kovakő vagy obszidián késsel felvágta a mellkasát, és kivette a még dobogó szívet. Kevésbé volt elterjedt a lefejezés, lenyilazás vagy a máglyahalál. A hadifoglyot annak az istennek a ruhájába öltöztették, akinek feláldozták. Az elfogott harcosok közül azok jártak a legrosszabbul, akiket Xipe Tótec, a „Megnyúzott”, vagyis a növényzet újjáéledése istenének áldoztak fel. Őket megnyúzták és bőrüket magára öltötte a szertartást végző pap.
Az Újvilágban berendezkedő spanyolok 1517-ben eljutottak a Yucatán félszigetre, itt hallottak először a mesés gazdagságú azték államról, és egyből Eldorádóra asszociáltak. 1518-ban Diego Velázquez, Kuba kormányzója egy veszélyes expedíció vezetésével bízta meg a nála 20 évvel fiatalabb Hernán Cortést: irány a Yucatán, és megtalálni Eldorádót.
A 33 éves kalandor 1519 februárjában indult útnak 600 emberével Havannából. Miután partra szálltak a Yucatán-félszigeten, nem várt segítőik akadtak. Két, évekkel azelőtt hajótörést szenvedett spanyolról kaptak híreket, akik a helyi maják között éltek. Egyikük, Jerónimo de Aguilar, aki beszélte a maják nyelvét, velük tartott az Azték Birodalom szívébe. Másikuk, Gonzalo Guerrero már megnősült, beilleszkedett és köszönte szépen, de maradt a maja falujában. Emellett újabb útitársa is lett Cortésnek. A Mexikói-öböl partvidékén helyi előkelők nőket adományoztak a spanyoloknak. A hölgyek egyike, Malintzin folyékonyan beszélt náhuatl-navatl (az aztékok nyelve) és maja nyelven egyaránt. A spanyolok Donna Marinának hívták, de a Malinche néven vált híressé. Malinche megtanult spanyolul és Cortés szeretője lett, a hódításban kulcsfontosságú szerepe volt. Megértette magát az aztékok által fenyegetett többi indián néppel, köztük a fő ellenségnek számító tlaxcalákkal is, akik a spanyolok mellé álltak.
Tévedés tehát az, hogy Cortés pár száz emberével pusztította volna el az azték államot.
A hódítók mellé a szerencse is odaszegődött. Több olyan esemény is történt a térségben, amit az aztékok baljós előjelnek véltek. Egy látványos, csillogó fény egy éven keresztül látható volt az égen, tűz ütött ki Vitzilopocstli, a háború istenének templomában, később villám csapott bele. Emellett vulkánkitörések is előfordultak, és egy üstököst is láttak lehullani az égből. Ezen jelenségek miatt az aztékok civilizációjuk végétől rettegtek. A legfontosabb az volt, hogy Cortésben egy egykor elhajózott azték istent fedeztek fel, a konkvisztádort Ketzalkóatllal (Tollaskígyóval), egy kisebb azték istennel azonosították. Tollaskígyó a maja mítoszokban is megtalálható, Kukulkánhoz hasonló, félig emberi, félig isteni lény. Nevét a Guatemalában élő, szép tollú madárról (quetzal) kapta. A legenda szerint a tengerről jött, „úszó házakban”, vörös hajú, fehér bőrű volt, és megígérte, hogy egyszer visszatér.
Értékes idő telt el azzal, mire az aztékok felfogták, hogy itt bizony nem az istenségük visszatéréséről van szó, addigra azonban már késő volt. Egyes, főleg dél-amerikai történészi vélekedések szerint ezeket a történeteket csak később, a hódítás után találták ki.
A spanyolok Veracruz közelében szálltak partra, arannyal és élelmiszerrel fogadták őket II. Montezuma követei. Az indiánok túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottak az aranynak, az istenek ürülékének tartották. Nem így a spanyolok, igazolva láttak minden szóbeszéded az aranyvárosokról. Cortés elsüllyesztette a hajóit és elindultak a főváros, Tenochtitlán felé. Útközben az aztékokkal ellenséges törzsek melléjük álltak, nem úgy a tlaxcalák, akik szembe szálltak velük. Már ekkor megmutatkozott a hódítók hadászati fölénye, a tűzfegyverek és a néhány lovas katona szétszórta a hatalmas túlerőben lévő indiánokat, akik obszidián kőből készült fegyverekkel harcoltak. A vereség után a tlaxcalák is jobbnak látták, ha a spanyolok mellé szegődnek a gyűlölt aztékokkal szemben. 1519. november 8-án érkeztek meg Tenochtitlántba, ebbe a lenyűgöző, 250 ezer lakosú középkori metropolisba.
Montezuma kezdetben barátságosan fogadta őket, az egyik palotájában kaptak szállást.
A "vendégek" azonban egyre inkább kimutatták a foguk fehérét, vonzotta őket az arany és ezüst csillogása. Cortés foglyul ejtette az uralkodót, túszként tartotta, hogy megfékezze az egyre ellenségesebb aztékokat. Eközben Kubából újabb spanyol csapatok érkeztek, Pánfilo de Narváez vezetésével, aki azt a parancsot kapta, hogy Cortést tartóztassa le és vegye át tőle az expedíció parancsnokságát. Cortés az események elébe ment, emberei nagyobb részével elindult a Mexikói-öböl felé, legyőzte Narváezt, és az újonnan érkezőket maga mellé állította. Tenochtitlánba visszatérve hatalmas problémával kellett szembenéznie, az aztékok fellázadtak a hódítók ellen. A harcokban Montezuma is elesett, egyes források szerint a saját népe ölte meg. Kővel halálra sebezték, mikor megpróbálta csillapítani dühüket. Ostrom alá vették a spanyolokat, és 1520. június 30-án menekülniük kellett a városból, a sereg nagy mennyiségű kinccsel megrakodva kísérelte meg a kitörést. Hatalmas veszteségeket szenvedtek, a fogságba esett spanyolok sorsa a feláldozás lett.
Cortést azonban nem olyan fából faragták, aki belenyugszik a kudarcba, erőt gyűjtött és 1521 augusztusában több hónapnyi ostrom után bevette a várost. Május végén kezdődött meg Tenochtitlán ostroma. A hódítók és tlaxcala szövetségeseik első lépésként lerombolták a vízvezetékeket, így elvágva az ivás és a zöldségek öntözésének lehetőségétől a városiakat. Pár héttel később az aztékok csónakjaikkal támadást indítottak az ostromlók ellen, a rettenthetetlen Cuauhtémoc, azaz Zuhanó Sas vezetésével. A támadást az egy évvel ezelőtti „szomorú éjszaka”, a La Noche Triste (június 30-án) évfordulóján indították. Bár akkor sikerült kikergetni a spanyolokat a városból, ez most nem ment, a konkvisztádorok augusztus 13-án végleg megtörték az aztékok utolsó ellenállását.
A lenyűgöző Tenochtitlánt, Közép-Amerika Velencéjét sajnos csak a visszaemlékezésekből és a régészeti feltárásokból ismerjük. A várost a hódítók földig rombolták, a mai Mexikóvárosban egy kőtábla áll a következő felirattal: „1521. augusztus 13-án a Cuauhtémoc által hősiesen védelmezett Tlatelolco (A mai Mexikóváros egy része – a szerk. megj.) elesett, és Hernán Cortés kezére jutott. Ez nem győzelem, sem vereség, hanem a modern Mexikó félvér népének fájdalmas születése volt.”
