Döntő csaták: Konstantinápoly kétszeri bevétele
A harmadik keresztes hadjárat, bár részsikereket elért, kudarccal zárult. Az igazi nagy cél, Jeruzsálem visszavétele nem sikerült. Már akkor látszott, hogy az európai uralkodók lelkesedése alaposan megcsappant. Az 1198-ban pápává lett, III. Ince felhívása nem váltott ki nagy érdeklődést a koronás fők körében. A nincstelen lovagok, sokgyermekes nemesi családok örökség nélküli utódai között azonban nyitott fülekre talált a hívás, úgy vélték, a kereszt felvételével jobbra fordíthatják sorsukat egy új világban. A pápának több célja volt, a latin és a görög egyházak újraegyesítése, a szent helyek biztosítása, illetve a keresztes államok elveszett területeinek visszaszerzése, a nyugati fejedelmek egymás közötti és területükön belüli békéje. E nemes eszmékből nem sok minden valósult meg.
Ezúttal a pápa szigorú ellenőrzés alatt akarta tartani a keresztes hadjáratot, kinevezett tehát két legátust, valamint megbízott egy tehetséges szónok hírében álló francia papot, Neully Fulkót a hadjárat népszerűsítésével.
Eleinte a hadjárat szervezésének híre nem vonzott túl sok érdeklődőt, egy nagy lovagi tornán aztán megtört a jég, többen is felvették a keresztet, köszönhetően Fulkó buzdító szavainak.
A hadjárat céljaként Egyiptomot jelölték meg, mert az európai stratégák úgy vélték, Kairó elfoglalásával megroppantható az Ajjúbidák birodalma. Velencét kérték föl, hogy hajókat biztosítson a mintegy 30 000 ember számára. Velence, jó pénzért, ezt vállalta is, sőt, felajánlottak még 50 fegyveres gályát, amennyiben a várható zsákmány fele az övék lesz. Induláskor azonban csak a sereg egy része gyülekezett Velencében, nagyrészt francia lovagok és gyalogosok, Monteferratói Bonifác vezetésével. Sokan más kikötőket választottak, Bonifácék pedig csak a viteldíj töredékét tudták kifizetni.
A ravasz velencei dózse, Enrico Dandolo nem esett pánikba, azonnal volt megoldása a keresztesek szorult helyzetére. A maradékot majd utólag kifizetik, addig is mintegy előtörlesztésként segítsenek visszafoglalni Zára városát a magyarok királyától, Imrétől. A hajóhad 1202 novemberében elindult, de Egyiptom előtt tettek egy kitérőt a dalmát tengerpartra. Ötnapi ostrom után Zára megnyitotta kapuit, és elfogadta Velence fennhatóságát, bár ez nem gátolta meg a győzteseket a fosztogatásban.
Zára elfoglalása III. Ince pápa és a keresztesek közötti szakításhoz vezetett: a pápa kiközösítette az egyházból a keresztes had résztvevőit.
Ahogy egy kortárs szerző, Gunther von Paris Historia Constantinopolitana című művében fogalmazott: „Hercegeink nagy dicséretre méltó elhatározásával azonban a velenceiek ravasz alávalósága állott szemben, akik, mint a hajók tulajdonosai és az Adriai-tenger urai, számukra az átkelést meg akarták tagadni, hacsak velük együtt Zárát meg nem hódítják, Dalmácia forgalmas városát, amely azonban magyar fennhatóság alatt állott. Azt mondták ugyanis, hogy ez a város mindig hasznuk ellen volt úgy, hogy annak polgárai az ő árukkal megrakott hajóikat rablótámadással gyakran kifosztották. Az egész ügy istenfélő hercegeink számára éppenséggel keserű véteknek tűnt, mert a városban keresztény nép lakozott és a magyar király uralma alatt állott; ő pedig maga is felöltötte a kereszt jelét, és ahogy szokás volt, magát és birtokait a pápa védelme alá helyezte…”
Ezek után még mindig nem Egyiptom felé fordították vitorláikat, hanem Bizánc ellen vonultak. A szinte már matuzsálemi korban lévő, gyakorlatilag vak, ám szellemileg annál frissebb Dandolo elérkezettnek látta az időt egy régebbi sérelme megtorlására. Dandolo mondvacsinált oka egy évekkel korábba incidens volt, mely során latin kereskedőket gyilkoltak meg Bizáncban.
Ekkor már sejthető volt, a velenceieknek igazából nem áll érdekében Egyiptom megtámadása.
Alexandriában kereskedelmi telepük volt, sőt egyes elképzelések szerint még titkos szerződést is kötöttek Egyiptommal a támadás eltérítéséről. A legjobbkor jött Alexiosz herceg segítségkérése is, akinek apját, Izsákot börtönbe záratta a trónt bitorló III. Alexiosz (ur. 1195-1203). Izsákot a saját testvére vakíttatta meg, zárta börtönbe, majd ült helyette a trónra. Alexiosz herceg a keresztesek támogatásáért cserébe felajánlotta Bizánc segítségét az Egyiptom elleni hadjáratban. A vezérek többsége a támogatásáról biztosította a száműzött herceget, de voltak, akiknek nem tetszett, köztük a pápának sem. III. Ince több levelet írt, amelyben megtiltotta a város megtámadását, de 1203 tavaszán a csapatok elindultak.
Ez volt az a pillanat, amikor a kínálat és a kereslet találkozott, Alexiosz a trónt akarta, a keresztesek pedig Bizáncot. Az ötlet egyébként nem volt új, már a második és harmadik hadjárat során felmerült, hogy el kéne foglalni a várost.
Az ostromlók flottája 1203. június 24-én érkezett Bizánc falai alá, hogy alig egy hónappal később, július 17-én már az övék legyen a város. A már említett krónikás szerint: „A hajókat így átalakították, hogy Isten kegyelméből a kikötő elfoglalásával körüljárják a várost… hogy leküzdjék a falakon és tornyokon állókat. A kikötő azonban be volt zárva egy teljesen biztos öböllel és hatalmas vasláncokkal, melyek a kikötő egyik homlokzatáról a másikig ki voltak feszítve… Amikor a mieink nagy fáradsággal átszakították, a görögök mindenekelőtt a rémülettől, melyet a számszeríjak okoztak, ezek elviselhetetlenek voltak számukra, futásnak eredtek, és a bezárt hajókat a győzőknek hagyták, akik azokat különösen kedves zsákmányként foglalták el, és saját oldalukon hadba állították. Azután a tornyokkal felfegyverzett hajók, ameddig csak lehetett, közelebb jutottak, és mivel a legbátrabbak már felhágtak a létrákra, egy herold által, kihirdették, hogy aki legelsőként ugrik az ellenséges falakra, száz márka jutalmat kap...“
A velenceiek alaposan felkészültek, Dandolo dózse mindenáron győzni akart. A görögtűz ellen bőrökkel takarták le a hajókat, sőt néhány hajót ostromtornyokká építettek át, ha a hajó közel került a falakhoz, egy csapóhidat eresztettek a védőművekre, amin keresztül az ostromlók behatolhattak a várba. Dandolo sem volt gyáva, saját zászlóshajóját partra futatta, emberei élén létrákkal indult a város ellen. A megvakított II. Izsák és fia, IV. Alexiosz trónra ülhetett, bár nem sokáig.
Uralmuk a keresztes lovagok kegyétől függött, akik Konstantinápoly falain kívül táboroztak.
Alexiosz nem tudta kifizetni nekik az előre aláírt összeget, a bizánciak pedig egyre nehezebben viselték el a keresztes katonák viselkedését. Az általános elégedetlenség, egy hatalmas tűzvész után, 1204. január végén felkelésben csúcsosodott ki, ami nemcsak Alexiosz koronájába, hanem az életébe is került.
Az új uralkodó V. Alexiosz lett, akinek szembe kellett néznie a keresztesek és a velenceiek újabb ostromával, hiszen Bizánc támogatása nélkül nem tudtak tovább indulni Egyiptom ellen. A sereg papjai ugyanúgy feloldozták a bűneik alól a katonákat, mintha azok a muszlimok elleni keresztes hadjáratban estek volna el.
1204. április 6-án kezdődött Bizánc második ostroma, és egy héttel később Konstantinápoly elesett.
Monteferratói Bonifác harcosai a városba bejutva hatalmas vérengzést rendeztek, ideiglenesen felszámolva a Bizánci Birodalmat. A prédálás áldozatául esett a híres császári könyvtár is, ahol felbecsülhetetlen értékű kéziratokat, tekercseket őriztek. Konstantinápoly kétszeri elfoglalása a szervezettség, és az összehangolt vízi illetve szárazföldi hadműveletek sikere volt.
A sereg vezérei felosztották a keleti császárságot, létrejött a Latin Császárság I. Balduin uralma alatt, a görög területeken pedig francia lovagok alapítottak fejedelemségeket. A nagyrészt másodszülött nemesek például a Thesszalonikéi Királyság, Akháj Fejedelemség, Athéni Hercegség urai lettek. Gunther von Paris sorai szerint: „Így tehát a város bevétele és kirablása, valamint a városi épületeknek az új polgárok közötti szétosztása után felmerült az új király megválasztásának kérdése, hogy az új polgárok ne maradjanak fejedelem, mondhatni fő nélkül. Azonban két igen tisztelt és nagyra becsült férfiút találtak seregükben, a montferrati Bonifác őrgrófot és a flandriai Balduin grófot; hogy kettejük közül az egyiket királlyá válasszák, úgy látszott, maga az a tény is elősegítette, hogy a hadsereg is ezt kívánta.”
Bizánc régi urai csak egykori birodalmuk kis részét tarthatták meg, ahonnét kiindulva 50 évvel később visszafoglalták a várost, a Latin Császárság 1261-ben megszűnt. Bizánc azonban már soha nem tudta visszanyerni régi fényét, ezzel megkönnyítve az Oszmán birodalom megalakulását. Dandolo, a velencei dózse Konstantinápolyban maradt, és ott is temették el a Hagia-Sophia székesegyházban, 97 éves korában érte a halál.
