Döntő csaták: Hogyan nyomott csókot Európa egyik legnagyobb uralkodója a pápa cipőjére?

A frank állam felosztása után, a keleti frank királyságból megszületett a német állam, majd ebből nőtt ki a Német-római Császárság. A tizedik század elején hatalomra került szász dinasztia első uralkodója Madarász Henrik a másodszülött fiára, Ottóra hagyta a trónt. Ő elintézte a trónkövetelőket, majd sikerült megállítania Bulcsú és Lehel vezérek 955-ik évi hadjáratát. Pacifikálta a törzsi vezetőket, komoly munkát végzett a kereszténység térítésében is. A sikerei egyre jobban erősítették a meggyőződését, hogy neki jár a császári cím.

Először a „longobárdok királya”, vagyis Itália királya címet sikerült megszereznie. 

Már ekkor kérte, koronázzák császárrá, de Rómában még süket fülekre talált. Alig 10 évvel később azonban az itáliai események már XII. János pápát fenyegették. Az egyházfő maga kérte az ambiciózus német uralkodó segítségét, aki szívesen jött is csapataival, melynek eredményeképp a pápa 962. február 2-án a Szent Péter-templomban császárrá koronázta őt. A császári címet ettől kezdve a német királyok kaphatták, ha Rómába mentek a koronázásra,

vagyis császár csak a német király lehetett, de nem minden német király lett császár.

A hőn áhított császári címmel persze óriási gond, problémahalmaz szakadt Ottó, majd utódai nyakába – a zűrzavaros itáliai viszonyok, folyamatos küzdelem hatalmuk elismertetéséért, és az itáliai városok feletti uralom megszerzéséért. Ehhez párosult még az ellentét a pápák és a császárok között. Ez a XI. század közepén az invesztitúra harcban csúcsosodott ki.

A vita lényege, hogy a német király császárrá választásához szükséges-e a pápai koronázás, valamint, hogy kit illet a püspökök kinevezésének joga? A pápát vagy a császárt?

Ezek a problémák is közrejátszottak abban, hogy a német királyoknak nem volt idejük, energiájuk foglalkozni a német ügyekkel, hiszen lekötötte őket a folyamatos harc Rómával és Itáliával. A német területek urai, fejedelmei fokozatosan egyre önállóbbak lettek, és a Német Királyság a 14-ik századra kisebb-nagyobb államok laza szövetségévé alakult.

A középkor egyik legnagyobb német uralkodójának Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyesnek feltett szándéka volt a császári hatalom tekintélyének visszaállítása mind a német, mind az itáliai területeken.

1152-ben német király lett, majd három évvel később seregei élén bevonult Rómába, hogy IV. Adorján pápa császárrá koronázza. Azonban Itáliában nem csak a pápával, hanem a lombard városokkal is meggyűlt a baja. Eleinte sikerült elérnie az észak-itáliai városok adófizetését, de mikor a városi irányításba is bele akart avatkozni, azt már nem tűrték a derék lombardok. Időközben Rómában is kitört a harc, két pápát választottak III. Sándor, illetve a császár hívei által támogatott IV. Viktor személyében.

Sándor pápa nem volt egy ijedős típus, 1160-ban kiközösítette Frigyest, emellett minden erejével támogatta az észak-itáliai városok szövetségét – a Lombard Ligát.

A Liga vezetője Milánó lett, de csatlakoztak hozzá még Mantova, Brescia, Bergamo, Parma, Vicenza, Velence, Verona, Treviso, Padova, Ferrara, Piacenza, Modena, Bologna, Lodi és a császár hűségét ekkor először elhagyó Cremona is. Hosszú évekig folyt a harc a császárral, ami a legnanói ütközetben csúcsosodott ki, 1176-ban. Frigyes helyzetét tovább nehezítette a már fentebb említett probléma. 

Amíg Itáliában harcolt addig a német ellenlábasai mozgolódtak, ha hazatért az Alpokon túlra, akkor pedig az itáliai városállamok szervezkedtek ellene.

1174 és 1176 között Frigyes újabb hadjáratot vezetett, de sokáig hiába próbálta csatára kényszeríteni a Lombard Ligát. 1176 áprilisában mintegy 2000 lovag érkezett Svábföldről és a Rajna vidékéről Itáliába, hogy csatlakozzanak Frigyeshez. A források alapján úgy tűnik, gyalogosok nem érkeztek velük, csak lovasok. Ez a későbbiekben döntő tényezőnek bizonyult. Ezen erősítés elébe ment Frigyes a saját lovasságával, miközben a főserege Pavia mellett táborozott. Milánó városa így a két sereg között feküdt, a város vezetése észlelte is a remek alkalmat, a megosztott németekkel könnyebb lesz elbánni. A Liga serege tehát Frigyes elé ment, és május 29-én Legnano mellett harcba bocsátkoztak velük.

A csata kezdetekor a milánói lovasság megtámadta a német előőrsöt, és sikerült megfutamítania.

Ezek után mindkét sereg csatarendbe állt, Frigyes nem tétlenkedett azonnal támadásba küldte lovagjait. A német lovasság áttörte a lombardok lovasságát, és szembetalálta magát Milánó város díszszekere, a carroccio körül állást foglaló itáliai gyalogosokkal. A gyalogság azonban kitartott és ellenállt a sorozatos rohamoknak. Ekkor történt meg először, hogy a gyalogság komoly hatásfokkal beleszólt egy lovagi csatába. Az állandó harcba belefáradt németek szárnyait a visszatérő, sorait rendező lombard lovasság megtámadta, mire azok meghátráltak és fejvesztett menekülés vette kezdetét, miközben sokan a Ticinó folyóba fulladtak.

A legnanói csata tulajdonképpen a lovagi hadseregek fölényének bealkonyodását jelezte.

A vereség után a császár kénytelen volt békét kötni 1177 augusztusában, Velencében a pápával, III. Sándorral. Frigyes nem csak vereséget szenvedett, de megaláztatást is. Barbarossa arra kényszerült, hogy nyilvánosan, a Szent Márk téren megcsókolja a pápa cipőjét, majd III. Sándor lovát, amelyen a pápa diadalmasan ült, gyalog vezesse. A végső megállapodás a császár és a városok között 1183-ban Konstanzban köttetett: a császár és fia, Henrik, a római király elismerte Verona és a többi lombard város jogát saját bíráskodásra és igazgatásra.