Döntő csaták: Ha a sajátjaid még a túlparton vannak, ne égesd fel a hidakat!
A 100 éves háborúból győztesen kikerülő Franciaország nem sokkal a fegyvernyugvás után új ellenséget talált magának az angolok helyett, ezúttal a Habsburgokat.
Ez a svájci eredetű család a 16. század elejére már hatalmas területeket birtokolt Európában, sőt az Újvilágban is. „Bella gerant alii, at tu, felix Austria, nube” vagyis „Háborúzzanak mások, te csak házasodj boldog Ausztria" - szólt a 15. századi mondás, és ezt Habsburg I. Miksa, német-római császár tökélyre fejlesztette.
A legfontosabb házasság a fiáé volt, Fülöpé, akinek megszerezte feleségnek Aragóniai Johannát, a spanyol királyi pár, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella leányát. A család ezzel megkaparintotta Spanyolországot, Nápolyt, Szicíliát és Szardíniát, ehhez jött még az a hatalmas amerikai terület is, amelyeket a spanyolok ezután hódítottak meg.
Fülöpnek és Johannának a gyermeke volt Károly, aki apja halála után megörökölte Burgundia és Spanyolország trónját, majd 1519-ben a nagyapja, I. Miksa halála után a Habsburgok ausztriai területeit.
Még ugyanebben az évben egy sor fenyegetés és megvesztegetés után a Habsburgok elérték, hogy V. Károly néven német-római császárrá válasszák Fülöpöt. Sok német fejedelem, valamint a francia király, I. Ferenc is ellenezte, hogy egy, már amúgy is nagy hatalommal bíró személy legyen a német-római császár. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy Ferencnek egy jóval jobb jelöltje volt a császári címre, saját maga.
A Valois családból származó francia uralkodó pápai támogatással akart a császári trónra ülni. A választófejedelmekre azonban nagyobb hatással voltak Károly a Fugger családtól felvett kölcsönei, mint a pápai áldás.
I. Ferenc úgy érezte, ez a fojtogató Habsburg gyűrű már elviselhetetlen, ugyanis a tizenkilenc éves Károly kezében összpontosult az Ibériai-félsziget, a Német-római Birodalom, Németalföld és a Nápolyi Királyság területe. Károly ugyan hamar belátta, hogy e roppant területek egy kézből nem irányíthatóak, ezért 1522-ben a brüsszeli szerződésben öccsére, a későbbi I. Ferdinánd császárra ruházta át a Habsburgok ausztriai örökös tartományait. Ő az a Ferdinánd, akit II. Lajos halála után magyar királlyá is választottak.
A Habsburg-francia ellentét mégis egészen a 18. század közepéig meghatározta Európát.
I. Ferenc igazi reneszánsz egyéniség volt, bőkezűen támogatta a művészeket, vidám, nagydarab férfi, aki bolondult a nőkért. Leonardo da Vinci például a király által a számára biztosított amboise-i kastélyban halt meg. Ekkor került francia honba a Mona Lisa. Állandó székhelye ugyan nem volt, kastélyról kastélyra vándorolt udvartartásával, de igyekezett a főurakat maga mellett tartani, mondván addig sincs idejük összeesküvéseket szőni. Ferenc egyik szeretője, Étampes grófnője még meg is csalta nagyhatalmú kedvesét, ő azonban jó képet vágott hozzá, és megírta „Az asszony ingatag…” című versét, ami Verdinek köszönhetően vált híressé.
Jellemző rá az egyik korabeli pletyka, eszerint épp akkor kereste fel az egyik szeretőjét, mikor annál egy másik férfi is tartózkodott. Az a bizonyos másik fél a kandallóban bújt el. Ferenc természetesen átlátott a szitán és "nemes" bosszút állt riválisán. A 16. században, angolvécé híján szokás volt, hogy a férfiak a kandalló hamujába végezték el szükségleteiket, a király, mint aki semmiről sem tud, oda állt a kandalló elé, és levizelte a bujkálót.
A francia uralkodók régi vágya teljesült, mikor is pár évre megszerezték a Nápolyi Királyságot, a 16. század elejére azonban ez is a Habsburgok birtokába jutott.
A másik nagy kívánsága a francia uralkodóknak Észak-Itália megszerzése volt. Az Európa leggazdagabb területének számító térség formálisan ugyan, de a Német-római Birodalom fennhatósága alatt állt. Ferenc még a trónra lépése évében, 1515-ben megszerezte a Milánói hercegséget. A nápolyi trón megszerzéséről viszont lemondott, cserébe Károly elismert őt Milánó uraként. A császárrá választása után azonban V. Károly fegyverrel vette vissza a franciáktól Milánót, Lombardiát, sőt Genovából is elűzte őket.
1524-ben I. Ferenc 30 ezer embere élén bevonult Észak-Itáliába, visszavette Milánót, és nekilátott Pavia ostromának.
A jól megerősített várat valamivel több mint 5 ezer ember védte - ezért végül a kiéheztetés mellett döntöttek. Ferenc maga mellé állította VII. Kelemen pápát is, aki azt kérte újdonsült szövetségesétől, hogy az támadja meg a Róma mellett lévő Nápolyi Királyságot. A várat folyamatosan támadták, de nem sikerült bevenniük, még a Ticino folyó elterelésével is megpróbálkoztak, de a vár védői ezt is meghiúsították. A francia király egy, a vártól néhány kilométerre lévő vadászkastélyt jelölte ki főhadiszállásául. A hely védelmi szempontból is megfelelőnek tűnt, a kastély körüli vadasparkot fal vette körül és a természeti adottságok is védelmet nyújtottak. 1525 februárjában azonban megérkezett a német birodalmi haderő. Haditanácsuk kisebb viták után úgy döntött, hogy Milánó helyett Paviánál ütköznek meg a franciákkal, bízva abban, hogy a várvédők kitöréssel támogatják majd őket, ezzel két tűz közé szorítva az ellenséget.
A két sereg a Ticino folyó bal oldalán állt fel egymással szemben, majd hosszú ideig semmi sem történt. A csatát a zsoldos gyalogság, a landsknechtek elégedetlensége váltotta ki, akik már egy ideje nem kaptak zsoldot, így ultimátumot intéztek a császári haderő vezetéséhez.
Ha nem kapnak pénzt, vagy nem indítanak támadást március 1-ig bezárólag, akkor hazamennek.
Ezek a zsoldos alakulatok a 16. század elejétől kezdték uralni Európa harctereit. A csatákban négyszögeket alkottak, a puskások a lándzsás négyszögek oldalán helyezkedtek el, így szabadon lőhettek, lovasroham esetén pedig a lándzsás négyszög védte a hátrahúzódó puskásokat. Ez már előrevetítette, hogy a lovasságnak leáldozott, a gyalogság lesz a következőkben a csatát eldöntő erő. A paviai csatában már mindkét oldalon meghatározóak voltak a zsoldos csapatok: a landsknecht, a svájci és a spanyol alakulatok.
1525. február 23-án éjjel a császári csapatok egy része átjutott a vadaskertet őrző kőfalon és sikerült megközelíteniük a francia király táborát.
Tüzérség nélkül azonban nem sok esélyük volt, az időközben két tűz közé került franciák ágyúkkal lőtték a császári csapatokat, ezzel megálljt parancsolva nekik. Az ágyúzás túl korai beszüntetése után Ferenc parancsot adott a lovasságának, hogy számolja fel a császári landsknechtek maradékát. A történelemben utoljára indítottak döntő rohamot lovagok egy ütközetben, ahogy az lenni szokott jóval nagyobb bátorsággal, mint fegyelemmel. A roham kudarcba fulladt, a spanyol lövészek megakasztották a támadást, a francia király német gyalogos egységét, a Fekete Sereget pedig a honfitársaikból álló „landsknecht” verte meg. Alencon hercege, aki eddig távol maradt a harcoktól, úgy vélte a csata elveszett, és a Ticino túlpartján keresett oltalmat, leromboltatva maga mögött a folyó hídját.
Ezzel elvágta a maradék francia sereg, köztük a király, menekülési útvonalát is. A franciák mintegy 10 ezer embert vesztettek, és I. Ferenc is fogságba került.
A Valois uralkodó hónapokon keresztül volt V. Károly foglya, előbb Itáliában, majd egy Valencia melletti erődben raboskodott. A felek végül 1526. január 14-én, Madridban „egyeztek meg” a békéről, vagyis addigra sikerült rávenni Ferencet a feltételek elfogadására. I. Ferenc lemondott lombardiai, artois-i és flandriai területi igényeiről, átadta Burgundiát a császárnak, de ebből az egyezségből sem maradhatott ki a házasodás. V. Károly rákényszerítette ellenfelét, hogy vegye el a nővérét, Habsburg Eleonórát, ez 1530-ban meg is történt. Ferenc megesküdött a békepontok betartására, ezután szabadon engedték. Amint átlépte a határt semmisnek nyilvánította a békét, és nekiállt a cognaci liga megszervezésének, hogy újból megtámadja a Habsburgokat, ebben az sem zavarta, hogy fiai túszként a spanyolok vendégszeretetét élvezhették.
