Doni hőseink
1942 késő őszén súlyos helyzet alakult ki Sztálingrádnál. A szovjetek katlanba zárták a német 6. hadsereget, felmorzsolták a román 3. és 4. hadsereget, s december közepétől a magyar 2. hadseregtől délre álló olasz 8. hadsereget megingatták. A szovjet 40. hadsereg 1943. január 12-i harcfelderítése és január 14-i osztrogozsszk–rosszosi hadművelete már a doni magyar hadsereg megsemmisítését célozta.
Az 1942. évi nyári doni hídfőcsatákban a magyar királyi 2. honvéd hadsereg jelentős vér- és anyagi áldozat árán csak a korotojaki hídfőállást tudta felszámolni, míg az uriv–sztorozsevojei és a scsucsje–perejeshajai a szovjetek kezén maradt. Bebizonyosodott, hogy az országgyarapítás német támogatásáért cserébe kiküldött, hazai körülmények között legjobban felszerelt expedíciós hadsereg csak komoly veszteségek árán képes helytállni, mert nem a Vörös Hadsereg, hanem a szomszédos országokkal szembeni revíziós háborúra készítették fel a Magyar Királyi Honvédséget.
Az őszi hadműveleti szünetet viszonylagos csend jellemezte, bár mindkét fél felderítés céljából vállalkozásokat hajtott végre. A magyar 2. hadsereg igyekezett állásait megerősíteni, amelyben hátráltatta a zord időjárás, a munkaerő és a műszaki anyag hiánya. Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes hiába kért segítséget, az utánpótlást leállították, mert az egyre feszültebb magyar–román helyzet határháborúval fenyegetett és az otthoni seregtestek számára tartalékoltak készleteket. A hátország azonban nem feledkezett meg róluk – gyűjtések sorát szervezte a hadba vonultak és családtagjaik megsegítésére –, de a honvédek mégis úgy érezték, magukra maradtak.
A kettős alárendeltségben lévő Jány – akinek nem volt felhőtlen a viszonya a németekkel – többször is benyújtotta lemondását, de azt a kormányzó nem fogadta el.
Valamennyi utánpótlás mégis kiérkezett, azonban hadműveleti tartalékát, az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztályt a német B-Hadseregcsoport Cramer-hadtestébe osztották be, amely a hadseregcsoport 700 km-es arcvonalán az egyetlen bevethető tartalék volt és Jány nem rendelkezett vele szabadon.
Az állások megtartását előíró Führer-parancs teljesítése mellett Jánynak „takarékoskodnia kellett a drága magyar vérrel”, Budapest pedig megüzente: „Legfelsőbb hadurunk elrendeli, hogy ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincsen hátra, csak előre van.” A takarmányhiány miatt a hadsereg 60 ezres lóállományának 80 százaléka a frontvonal mögött 100–150 km-rel hátrébb lévő lóteleltető állomásokra került, mozgékonysága minimálisra csökkent.
1943. január 12-én indult meg a szovjet „gőzhenger” a magyar arcvonalon. „Az urivi hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Sztálin-orgona tűz előkészítés után 10.30-kor megindult” – olvashatjuk a magyar 2. hadsereg-parancsnokság aznapi naplóbejegyzésében. Az erős „pergőtűzet” követően Uriv–Sztorozsevoje térségében indult meg a soproni 7. könnyű hadosztály állásai ellen a páncélosokkal támogatott, kb. két hadosztály erejű gyalogsági támadás.
A szombathelyi 35. gyalogezred parancsnoka, Vécsey Béla alezredes erről a következőket jelentette:
A védelem egy része felmorzsolódott, ennek ellenére a többi honvéd csapattest ellenállása nem roppant össze. Sztorozsevojénál a losonci 23. gyalogezred bakái tartották állásaikat, a balassagyarmati 23/II. zászlóaljat tizenegy, harckocsikkal támogatott gyalogsági támadás érte. Délután 4 óra 19 perckor jelentették: „Az állás előtt erősen nőnek az orosz hullahegyek.” A következő nap délelőttjén megindított tizenkettedik tömegtámadásnál már a magyar állások mögött is megjelentek a szovjetek, de a 23-asok véres szuronyharcban kitörtek.
Január 13-án Jány korlátozott célú ellentámadást indított Uriv tehermentesítésére, azonban a kegyetlen hideg és a közben beérkezett szovjet erősítések miatt a kezdeti sikerek után a magyar–német csapatok boldirevkai ellenlökése elakadt.
A szovjet páncélosok és a sítalpas gyalogság megkerülte az urivi hídfő északi (Sztorozsevoje) és déli (Gyevica) védőkörletét, majd nyugati irányba haladt tovább. Január 14-én, a reggeli órákban Gyevicát teljesen körülvették, a 35. gyalogezred lőszere elfogyott, ekkor Vécsey alezredes feltűzette a szuronyokat, és elrendelte a sikerrel járó kitörést. Ugyanígy tettek Sztorozsevojénál az egri 14-esek is.
Január 14-én a helyzet tovább súlyosbodott. Scsucsjénál 45 perces tüzérségi előkészítés után a szovjet 18. önálló lövészhadtest három hadosztálya és kb. 100 harckocsi intézett támadást a hídfő előtti állásokban lévő négy magyar zászlóalj ellen. A szekszárdi 12. könnyű hadosztály ellenlökések sorozatát hajtotta végre, de az ellenséges betörést nem tudta felszámolni, tíz óra leforgása alatt elveszítette harcoló állományának 70, tüzérségének 100 százalékát. E napon a magyar 2. hadsereg arcvonala véglegesen kettészakadt.
A hőmérséklet mínusz 46 fok alá süllyedt, ekkor már a honvédek azért harcoltak, hogy éjszakára legyen fedél a fejük felett. A pécsi IV. hadtest maradéka Osztrogozsszkba hátrált, ahol a német 168. gyaloghadosztállyal együtt bekerítették. Január 20-án sikeres kitörést hajtott végre és a Tyihaja Szoszna mentén vonult vissza. Miután délen a szovjetek Rosszost elfoglalták és a miskolci VII. hadtestet is az átkarolás veszélye fenyegette, január 17-én megkezdhette visszavonulását Karpenkovón át északnyugatra. E két seregtest visszavételét az 1. tábori páncéloshadosztály január 18–21. közötti alekszejevka–ilinkai harcai tették lehetővé.
A magyar 2. hadsereget január 22-én vonták ki az arcvonalból és két nappal később napvilágot látott az a szerencsétlenül megfogalmazott hadseregparancs, amelynek emléke máig kísért.
A védővonal északi részén lévő szombathelyi III. hadtest a német 2. hadsereg utóvédjeként harcolt február 1-jéig, mikor is parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy – a magyar hadtörténelemben példátlan módon – feloszlatta és sorsára hagyta a rábízott honvédek tízezreit. A III. hadtest részei harccsoportokba verődve kicsúsztak a szovjet gyűrűből, és csakúgy, mint a VII. hadtest részei – köztük a kassai 23. könnyű hadosztállyal –, fedezték az olasz és német visszavonulást, végül február elején beérkeztek gyülekezési körzetükbe, Kijev környékére.
A harcok alatt a sebesült honvédek többsége is elesett. A visszavonulás alatt nem volt lehetőség az elesett, halálra fagyott honvédek és munkaszolgálatosok számára a végtisztesség megadására.
Veszteségi nyilvántartásuk sem történt meg minden alkalommal, hozzátartozóik általában olyan hivatalos értesítést kaptak szeretteikről, hogy „a hadműveleti területen eltűnt”. Azokra sem várt jobb sors, akik szovjet hadifogságba estek, mert a szovjetek nem voltak felkészülve nagyobb tömegű hadifogoly élelmezésére, elszállásolására, egészségügyi ellátására, így 1943 tavaszára alig tíz százalékuk maradt életben.
A magyar 2. hadsereg – amelynek soraiban 250 ezren fordultak meg – egyéves hadműveleti tevékenysége során véres vesztesége kb. 50 ezer hősi halott, 50 ezer sebesült, 27-28 ezer hadifogoly, vagyis mintegy 127-128 ezer fő volt. Nehézfegyverzete megsemmisült, anyagi vesztesége 70 százalékot tett ki. A többi, német szövetségest hasonló veszteség érte, a románok 158 ezer, az olaszok 122 ezer főt vesztettek.
Megjelent a Magyar7 hetilap 3. számában.
