Czárán Gyula nyomában a bihari hegyekben - KÉPEKKEL, VIDEÓVAL
„Ennek a hegységnek csak az az egy hibája van, hogy a mienk, hogy itt van nálunk. Ha kint volna az Alpesek földjén, talán sokkal több figyelemre méltatnók. Pedig meg van ezen hegység gazdagon természeti szépségekkel, ritkaságokkal áldva s a turista-világnak valóságos Eldorádója lehetne. Igaz, hogy csak a középrendű hegységek sorába tartozik, s legmagasabb ormai sem érik el a 2000 métert. Van itt minden, amivel egy hegység a turistát elragadni képes.”
1899-et írunk, megjelenik Gárdonyi Géza tollából az Egri csillagok, a budapesti IX. kerületben Springer Ferenc megalapítja a Ferencvárosi Torna Clubot, a bihari hegyek apostola, Czárán Gyula pedig papírra veti a fenti sorokat. Talán álmában sem gondolta volna, hogy szűk 20 esztendő múlva imádott hegyei román impérium alá kerülnek, és a magyar turista társadalom a frissen feltárt bihari hegyek helyett a Mátra vagy éppen a Bükk ösvényeit fogja hétvégenként taposni.
A XIX. században a környék erdei a görögkatolikus püspökség kezében voltak. 1882-ben történt, hogy Pável Mihály püspök erre járva egy juhász esztenájában kapott éjjeli szállást. Annyira megtetszett neki a völgykatlan, hogy saját üdülőt építtetett, aminek Stina de Vale, azaz a „völgyben lévő esztena” lett a neve. Az ózondús levegőjű gyógyhelyre aztán szálloda és étterem, majd kövezett út is épült.
Utakat, hidakat, létrákat készíttetett szinte a hegység minden látnivalójához, mindezt a saját költségén. Vízeséseket, barlangokat, karsztjelenségeket tárt fel, útjelző táblákat helyeztetett el, túraleírásokat, könyveket jelentetett meg, előadásokat tartott, és saját maga is sok túrát vezetett.
Czárán Gyula világát érkeztünk felfedezni egy szép novemberi hétvégén Biharfüredre. Jártunk már ezen a környéken, hisz Biharfüredtől délkeletre a Pádis csodavilága, északra a Királyerdő mészkőbirodalma, míg keletre a Vigyázó tömbje csalogatja a turistákat.
A leglátványosabb csúcs kétségtelenül a Bocsásza volt, melyről Czárán Gyula így vallott: „Valahányszor alkalmam van látni a Boczaszát, ezt a háromcsúcsú kolosszust, mely a Dragán felett méltóságteljesen, tiszteletet parancsolólag, sőt sokszor szinte félelmetesen emelkedik ki: mindig újra és újra gyönyörködöm benne. Olyan impozáns, olyan komoly, néha olyan zord, hogy egy ismerősöm összeborzadt tőle, midőn megpillantotta ez óriást, amint sötét árnyba burkolva, komoran, ijesztőleg, fenyegetőleg nézett át hozzánk.”
Volt még egy apropója annak, hogy éppen novembert választottuk kirándulásunk időpontjának: Biharfüredről indul évről évre az erdélyi fejedelem születésének és halálának egybeeső évfordulóján a Bethlen Gábor-emléktúra. A túra végcélja a Belényesi-medence fölé emelkedő Istenek-havasa, mely igazodási pontként is szolgál a medence megcsappant számú magyarságának számára.
Minden évben nő a résztvevők létszáma, akik egy kétnyelvű (magyar és román) kopjafát is felvisznek vállukon a hegyre, ám azt elhelyezni nem szabad, ugyanis a román hatóságok még véletlenül sem adnak erre engedélyt.
A régi szekus világot idézik a fenyők között álldogáló civil ruhás rendőrök, de magán az Istenek-havasán sem jobb a helyzet, ott vagy 20 rendőr ácsorog, és állja el az utat a több száz túrázó elől, a csúcsra ugyanis még kopjafa nélkül sem szabad felmenni. Ott, ahol még Czárán Gyula taposta az első turistautak nyomvonalát, ma a román hatalom minden zokszó nélkül megakadályozza a partiumi magyarságot jogainak gyakorlásában. Nincs más hátra, elhangzik a Himnusz, a tömeg pedig, vállán a kopjafával, visszaindul Biharfüredre. A hatalom elégedett, azt hiszi győzött, megakadályozta a cél elérését, csak éppen azt felejti el, hogy a cél maga az út, amit közösen tettünk meg.
Megjelent a Magyar7 2023/30. számában.
