Cserehát, a csendben álmodó völgyek hazája – VIDEÓVAL
Vannak vidékek, amelyeket Trianon úgy ítélt halálra, hogy elszakította egymástól a gazdaságilag egymásra utalt kisrégiókat, vagy éppen elválasztotta a településközpontot a vonzáskörzetétől. Láttuk ezt már az Ipoly-völgyében vagy Gömörben, de ilyen vidék az aprófalvas Cserehát is, amelynek igen nagy kiterjedésű dombvidékével sem a kommunizmus, sem az azóta eltelt időszak nem tudott mit kezdeni, így a vidék elindult a kilátástalan lemaradás útján. A folyamat visszafordíthatósága kérdéses, de nem reménytelen, ezért is látogatott forgató csapatunk 2019 júniusában Abaújba.
Az Aba nemzetség ősi szállásterületének nem először kéne új életet kezdenie a történelem során: az egykori királyi birtokok népét a török idők, majd a különböző szabadságküzdelmek harcai ritkították meg. És bár az újratelepítések (magyar reformátusok és ruszin görögkatolikusok) után valamennyire magára talált a vidék, Abaúj hagyományosan aprófalvas térségének településeit Trianon a perifériára küldte. Aztán erre még rátett egy lapáttal a szocialista gazdaságpolitika, így a térséget reménytelenül hátrányos helyzetbe hozta a demográfiai erózió, az elvándorlás.
De hát a Hazajáró éppen az ilyen kihívásokat keresi: felhelyezni a turisztikai térképre az alig ismert tájakat, illetve bemutatni és a film által egybekapcsolni az 1920-ban kettévágott vidék sokáig egymástól mesterségesen elválasztott magyar közösségeit. A Cserehát természeti, kultúrtörténeti adottságai ebben mind a segítségünkre voltak: a Szalonnai-hegység „csendben álmodó völgyeiből”, Árpád-kori templomaitól és karsztbarlangjaitól indulva a Bódvát és az Idát kísérő dombokra ereszkedtünk magyar életjeleket kutatni.
Dobány Zoltán gondolatai indítottak útnak bennünket a csendben álmodó völgyek közé. A ’60-as évek létező szocializmusának illetékes elvtársai egy napon úgy döntöttek, hogy a Cserehátban eredő apró, de bővizű Rakaca-patakot az ipar szolgálatába állítják: még mielőtt a Bódvába ért volna, völgyét elzárták, vizét felduzzasztották. A Rakaca meg köszönte szépen, és a friss, tiszta vizű tározó körül gazdag élővilágra tett szert. A Rakaca völgyében feljebb apró, középkori falvak húzódnak meg. Rakacaszend is már vagy 800 esztendeje támasztja a Cserehát lábait. Óvatos áhítattal nyitottunk be ősi templomába.
A Szendi család temetkezési helye a 16. században lett a reformátusoké, akik nyomban lemeszelték a képekkel díszített falakat. Négy évszázadon át rejtőztek a középkori freskók, ám 1966-ban egy villámcsapás nyomán a lepergő mész alól előkerültek az apostolokat és egy püspököt ábrázoló falképtöredékek. Díszített famennyezete is van már vagy 350 éves.
Az egykori Szent István vándorlást jelölő országos kék jelzésű úton indultunk Rakacaszendről Tornabarakony felé, Strömpl Gábor geográfus elődünk nyomdokain:
Tornabarakony egyszer már a török időkben elnéptelenedett, majd ruszin görögkatolikusokkal népesedett újra. Aztán jött az újkor áfiuma: Trianon. A határ elvágta a falu megélhetését biztosító köldökzsinórt. Előbb az iskola zárt be, majd a bolt, végül a kocsma, alig néhányan maradtak. A faluban csatlakozott hozzánk az edelényi görögkatolikus gimnázium csapata, akikkel a Szalonnai-hegységben megbúvó Martonyi pálos kolostorhoz indultunk. Istenesebb időkben itt, az erdő mély magányában imádták a Fennvalót a fehér csuhás pálosok, a háromhegyi kolostorukban. A hit átörökítéséről az edelényi Szent Miklós Görögkatolikus Iskola igazgatója, Barta József mesélt nekünk.
A Szalonnai-hegység északnyugati lejtőin a Bódva völgyébe ereszkedtünk, ahol elbúcsúztunk túratársainktól, hogy a környéket uraló hegy, az Esztramos megsebzett tömbjére induljunk. Az egykor közel 400 méter magas hegy fejét szépen elhordta a bányászat, így ma már 80 méterrel alacsonyabb. A mészkő alapú hegy vasérces teléreit már a középkor óta bányászták, ipari méretű kitermelése meghatározta az elmúlt két évszázadot. Aztán a mészkőbányászat összeomlott, a munkahelyek megszűntek, de véget ért a környezetrombolás is. A bánya már a múlté, a jövőt a kitermelés közben felfedezett természeti csodák jelenthetik a vidék számára. Az Esztramos-hegy barlangjai közül sok a bányaművelés áldozata lett. Hála az égnek a legnagyobb és talán leggazdagabb formakincsű Rákóczi-barlang épségben maradt.
Az Esztramos-hegy túloldalán van az Árpád-kori Tornaszentandrás. Varázslatos kis szakrális emléke a Szent András-templom, hazánkban egyedülálló módon, kettős szentéllyel építették. Középkori freskómaradványai a 14. század emlékei, Szent András legendáját, apostolokat és királyokat ábrázolnak.
Kelet felé a táj képe mit sem változik. Ugyanaz a békés, lassú csereháti dombvidék öleli utunkat. Az a százszor elátkozott trianoni határ olyan észrevétlenül hasít bele a tájba, mint egy radioaktív sugár. Először észre sem veszi az ember, de hatására megbetegszik, sorvadni kezd a vidék. A Cserehát különös ismérve, hogy Trianon után pont az elszakított felvidéki oldala járt jobban, hisz a vidék központjához, Kassához megmaradt a kapcsolatuk, míg az anyaországi településeket teljesen elvágták a várostól.
Zsarnó például sokáig Torna várának uradalmához tartozott, majd különféle nemesi családok birtokolták; többek között a Koósok, akiknek Borovszky Samu által feljegyzett emlékei ma is láthatók a faluban. Zsarnó szomszédja Péder.
A középkorban virágzó település a török időkben az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott, így elkerülték az oszmán hordák. A későbbi hadi események és járványok miatt mégis elnéptelenedett, mígnem református magyarokkal újratelepítették. A falu máig megmaradt magyarnak: a magyar óvoda és iskola mellett sok kis jelkép utal erre. A közeli Jánokon ringott a bölcsője 1881-ben Papp-Váry Elemér tábornok feleségének, Sziklay Szerénának, aki megalkotta a Trianonban széjjelszaggatott nemzet fohászát, a „Hitvallást”.
Mennyi fájdalmas fohászt, mégis mennyi reményt ihlettek a csereháti dombok. És azóta is itt vagyunk, élünk, küszködünk, és ennek a folytonos vívódásnak a színtere Buzita is. Mert Buzita sem hajlandó kapitulálni a közöny, az elvándorlás és beolvadás előtt. A 2014-es év Európai Gólyafaluja büszke a múltjára, büszke Szent Istvánra, és megszívleli Dobány Zoltán gondolatát: „A múlt megismerése által talán az ott élők meggyengült önbecsülése is erősítést nyerhet, hiszen az elmúlt évszázadok embert próbáló viszonyai között sohasem volt olyan időszak, amikor a Csereháton élő népesség tartósan meghátrált volna az eléje tornyosuló nehézségek elől.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/44. számában.
