„Csak egy nap a világ…”

Akkor következett be a „felszabadúlás”, ami az ezeréves Magyar Királyság és a hagyományos társadalmi berendezkedés végét is jelentette. Senki sem hitte, hogy bekövetkezhet az elkerülhetetlen: a földi pokol elérte Budapestet, a 2. és a 3. Ukrán Front vont gyűrűt köré, ahol nemcsak Waffen-SS- és Wehrmacht-katonák, magyar honvédek tízezrei, hanem nyolcszázezer polgár is csapdába esett. Hiába rendelték el a nyilasok a főváros kiürítését, azt a lakosság és a vasutasok elszabotálták, s még örvendtek is a front közeledtének, mert legalább a légitámadások szüneteltek. Mindenki vásárolt, és tartós élelmiszert halmozott fel. Az üzletek nyitva tartottak, telt házzal játszottak a színházak, a mozik, megteltek az éttermek és a szórakozóhelyek. Döcögve, de működött a tömegközlekedés és a pesti humor is megmaradt, hiszen akadt valaki, aki a Boráros térről induló 32-es villamos tábláján áthúzta a végállomásnál a Pestszenterzsébet feliratot és zsírkrétával odaírta: Front. Az éjféli miséket városszerte már délután celebrálták, a családi látogatások helyett pedig az emberek rokonaikat, barátaikat hívták fel telefonon.

Gosztonyi Péter, a magyar emigráció kiváló hadtörténésze kiskamaszként élte át a pokoli időszak nyitányát:

„Az áruházak polcai tele voltak karácsonyi ajándékoznivalókkal. És a nagyközönség vásárolt. A Nagykörúton, az Andrássy úton, a Váci utcában csak úgy nyüzsögtek az emberek. Tele voltak az éttermek és a kávéházak. Gyerekként, 12 évesen éltem át ezt az időszakot. Nem volt az az érzésem – s úgy látszik, a felnőtteknek sem, legalábbis azoknak, akik nem tartoztak az üldözöttekhez –, mintha egy ostrom előtt álló nagyváros központjában lennénk. Sőt! A budapestiek egyszerűen nem akarták észrevenni, hogy a HÁBORÚ elérte a házuk küszöbét. A Vörös Hadsereg ott állt Pest előterében. Magyar katonát az utcákon nem lehetett látni. Németet igen. Fegyelmezetten vonultak kis csoportokban fegyveresen «kelet» irányába. Aki esetleg lemaradt, az bevárta a legközelebbi villamost, és géppisztollyal vagy páncél ököllel felszerelten felszállt a szerelvényre. Az utazók előzékenyen hellyel kínálták a «vitéz urat». December 24-én tele volt Pest karácsonyfákkal. Mint minden esztendőben, így 1944 decemberében is utcahosszat alkalmi kereskedők árusították a portékáikat. A pénz kezdte ugyan az értékét veszíteni, de akinek volt pénze, az két kézzel szórta.”

gy 1944. december 24-i ellenőrzött képes tábori levelezőlapon az alábbiakat olvashatjuk: „Kedves Feri bácsi! Ma jöttem be a vonalból. Hála Istennek még nincs semmi bajom. Nem tudom, hogy érdemes-e hazamenni pár órára? Mindenesetre mindenkit szeretettel köszöntök és áldott ünnepeket kívánok. A hölgyeknek kezeit csókolom. Az Isten segítse mindannyijukat, hogy mentől előbb kiverjük a bolsit. Szeretettel üdvözli: Lajos.” E lapot Sidló Lajos karpaszományos tizedes írta és adta fel Budapesten, a posta pedig működött (!), és másnap kézbesítette a címzettnek, nemes Fodor Ferenc nyugalmazott pénzügyi főtanácsosnak és családjának a budai II. kerületbe.

Az ünnepelt színésznő, Muráti Lili férje, Vaszary János színigazgató is drámai módon örökítette meg, hogyan érte őket a szenteste a belvárosi lakásukban: „Karácsony este volt. A szeretet és a béke ünnepe. A karácsonyfákon kigyulladtak az apró gyertyák, hogy ünnepeljék a Megváltó születését. Felzengett a karácsonyi ének. »Békesség a földön a jó szándékú embernek...« Ugyanakkor szirénák üvöltése harsogott az éjszakában. Egyre erősödő ágyúdörgés remegtette meg az ablaküvegeket, amelyek még nem törtek be. Valahol, nem messze, az éjszakának leple alatt, csatakocsik gázoltak be a vetésekbe. Gránátok verték szét a házakat. Géppisztolyok kerepeltek. Feltartóztathatatlanul – átgázolva élőkön és halottakon – közeledett, egyre közeledett egy véres, gyilkos áradat, hogy elborítson mindent. Valahol a közelben bomba vágódott le. A robbanás megremegtette az egész házat. Betört ablaküvegek csörömpöltek. Keserű ízű füsttel telt meg a szoba. A légnyomás ereje eloltotta a karácsonyfa gyertyáit. A háború – ez a gigantikus, félelmetes szörnyeteg – már elért idáig. Már beküldte hozzánk gyilkos leheletét, hogy kioltsa az ünnep gyertyáit. Ne ünnepeljetek, mert nem tűrök ünnepet. (...) Meggyújtottam újra a gyertyákat. Nézegetni kezdtük a karácsonyfa alatt felhalmozott ajándékokat. (...) A rádió hirtelen megszólalt. Már órákkal ezelőtt elhallgatott. Azt hittük, hogy végképpen. De nem. Valahol a romok között, a semmiségbe hullás küszöbén, még élt ez az utolsó emléke a kultúrának. A bonyolult gépezetek még egyszer, utoljára kisugározták az emberi hangot az éjszakába, egy felbomló közösség utolsó üzenetét. »Anyák és apák! Mentsétek meg gyermekeitek életét! Eljött az utolsó óra. Nincs idő habozásra. Hagyjátok el házaitokat! Induljatok el azonnal! Induljatok, akár gyalog! Mindenki csak a legszükségesebbeket vigye magával. Főleg élelmet. Az út még szabad nyugat felé. Induljatok!« (...) A telefon percenként csengett. Barátok és ismerősök jelentkeztek, akik itt rekedtek az ostromlott városban, mint mi. Tanácstalanok voltak ők is. Közölték a legújabb híreket. Az orosz csapatok már benyomultak a város egyik részébe. Az egyik körúton elkeseredett páncélos csata folyik... A kétségbeesett védekezés egyre gyengül... Nyugat felé még szabad az út. (...) a telefon hirtelen elsüketül. Valahol megsérült a vezeték. Az ágyúdörgés egyre erősödik. Egyre sűrűbb a bombák robbanása. Hirtelen a villany is kialszik. Közeleg a vég. (...) Valaki ököllel vadul verni kezdi a lakás ajtaját. (...) Az ajtó előtt egy barátom áll. Lihegve és kapkodva mondja, hogy egy félóra múlva az utolsó autókaraván indul el a városból. Katonai fedezettel. (...) Északnyugat felé még ki lehet jutni. De már csak órákig. Ez az utolsó lehetőség. Azonnal indulni kell.”

Budán, a Kis-Svábhegyen, az Orbánhegyi út 13. szám alatti villájuk pincéjében a felvidéki születésű dr. Lux Gyula, első világháborús tartalékos hadnagy, nyugalmazott tanügyi főtanácsos e sorokat jegyezte fel a nagy háború végén abbahagyott naplójába: „Szomorú este volt már ez is, hiszen fiaink nem voltak itt, csak sógornőm, Lujza jött hozzánk. Egy fenyőágat díszítettem fel és a gramofonon elhangzott a Stille Nacht, majd az O, Tannenbaum, és szeretettel gondoltunk a távollévőkre, élőkre és holtakra. A következő napon már igen nyugtalanító hírek szállingóztak: az oroszok már a Hűvösvölgyben vannak. A környéken már sok orosz ágyúlövedék csapódott be. (...) A Lánchídon már nem engedtek át senkit, az Erzsébet-hídon pedig csak csoportosan lehetett átmenni, katonai kíséret mellett. Lujzának még sikerült átmennie, s hazaérve telefonon értesített, hogy a Váci utcában nagy rombolást végzett az ágyúzás. (...) Az ágyúzás egész éjjel folytatódott (...) A villanyvezeték, az utcai is elszakadt, s már nem volt villanyunk, így sem rádió, sem telefon nem működött, teljesen el voltunk zárva a külvilágtól. (...) A lakásban maradni tehát már nem lehetett, egyszer a veszély miatt, másodszor a hideg miatt, mert fűteni sem lehetett. Így hát le kellett költözni a pincébe. (...) Az oroszok mind előbbre hatoltak, s elfoglalták az egész Svábhegyet, s félő volt, hogy nem lesz vizünk sem, mert mi a vizet a svábhegyi víztoronyból kapjuk. Gyorsan megtöltöttük a mosókonyhai nagy medencét és minden edényt, amit csak meg tudtunk tölteni, hogy ne maradjunk víz nélkül. Amitől tartottunk, az nemsokára be is következett: a vízvezetékből már nem kaptunk vizet. A gáz ekkor még működött gyengén, de nemsokára ez is megszűnt.”

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/51-52. számában)