„Csak azt a vöröset!”
Perednél elúszott a Vág-menti áttörés lehetősége, aztán a győri vereség hírére a haditanács elvetette a komáromi összpontosítást és elrendelte a Tisza–Maros szögi koncentrációt. Július 2-án Görgei „vörös zekéjében, nagy fehér strucctollával fekete Kossuth-kalapján” súlyosan megsebesült, és a július 11-i harmadik komáromi csata sem hozta meg a magyar sikert, de az elrendelt levonulási parancsot a feldunai hadseregnek teljesítenie kellett.
Görgei Artúr vezérőrnagy előbb az új haditerv ellen tiltakozott, majd elfogadta a döntést. Leveleit azonban Kossuth rossz sorrendben kapta meg, aki megharagudott pertu barátjára és elmozdítását határozta el.
Reggel 8 órakor az 52 185 főt és 234 löveget számláló császári fősereg megindította koncentrikus támadását a Duna jobb partján Komárom mellett, ugyanis a Buda felé előretörni szándékozó báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy döntő csatára akarta kényszeríteni a feldunai hadsereget, vagy az erősség alatti sánctáborba szorítani. Egy másik parancsőrtiszt, kisjókai Takács Gyula huszár főhadnagy naplójában olvashatjuk, hogy „Görgey nagy lelkesedéssel fogadtatott a sánczokból. Megható volt a sereg által zene kísérettel a lelkesítő ima, Kölcsey Himnusza éneklése, erre az ellenség rákezdte az általunk utált Gott erhaltát (vagyis az ún. császárhimnuszt).”
A támadás lendületes volt: a császári balszárny birtokba vette a monostori sáncok egy részét és a jobbszárny Ószőnyből visszaszorította gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy III. hadtestét. E település kulcsfontossággal bírt, ugyanis a magyar főseregnek Buda felé kellett másnap visszavonulnia, s ha azt nem foglalja vissza, Komárom alá szorul, a monostori sáncokat is vissza kellett vennie, mert az ellenség innen könnyedén felsodríthatta a magyar állásokat. Haynau erőinek a zömét ekkor Ács, Csém és a Mocsa patak vonalára vonta vissza, miközben Görgei a császári erőfölény ellenére annak jobbszárnyát akarta gyengíteni, hogy Ószőnyt visszavegye.
A II. hadtest kora délután az ácsi erdőből kipiszkálta az ellenséget, s a császári balszárny meghátrált. Schlik nehéz helyzetbe került, amelyből az orosz Panyutyin-hadosztály és az Ószőnynél álló császári lovasdandár mentette ki, majd délután öt óra körül Haynau a császári IV. hadtestet is ide irányította és erősítéseket vont előre.
Görgei érzékelte, hogy Poeltenberg Ernő vezérőrnagyra egyre nagyobb nyomás nehezedik, így lovasrohamot rendelt el, remélve, hogy ezzel esélyt ad Klapkának Ószőny visszaszerzésére. Takács főhadnagyot idézve Görgei „e csatában mintha veszni akart volna, (…) a legnagyobb veszélynek kitette magát”. Karsa hadnagy szerint „A fővezér vágtatva rohan kíséretével a tétovázó huszárokhoz, az ágyúgolyók között ingadozókat megállítja, s evvel a felszólítással: ’Fiúk, hát nem gyüttök a vörös hacuka után attakba?' – fellelkesíti őket, s éljen Görgey kiáltással nyomban követik a fővezért.” Vörös zubbonya alapján nemcsak a saját csapatok, de az ellenség számára is könnyen felismerhető volt, már messziről kiabálták lengyelül a császári dzsidások: Tilko tego czerwonego! („Csak azt a vöröset!”)”.
A honvédek a csata előtti állásaikba vonultak vissza, de szilárdan tartották a sáncokat és a visszafoglalt Ószőnyt. Veszteségük 1500 fő és 9 löveg volt, az ellenségé 890 katona.
Amíg Görgei élet és halál között lebegett, értékes napok vesztek kárba. Rangidős tábornokként Klapka tiszti gyűlésen jelentette be, hogy pacséri Mészáros Lázár altábornagyot tették meg fővezérnek, mire a jelenlévők közölték, hogy Görgeiben feltétel nélkül bíznak. E határozatukat Klapka és Nagysándor József vezérőrnagy vitte Pestre, amit a minisztertanács elfogadott, ám a fősereget újabb – július 9-én végrehajtandó – áttörési kísérletre utasította, amit Kossuth azzal tetézett, hogy az I. hadtestnek korábbi indulást parancsolt a Duna bal partján Pest felé. Ez Görgei tudomására jutott, és leköszönt, tisztjei mégis maradásra bírták. Klapka folytatta az előkészületeket, de visszatartotta Nagysándor hadtestét, a támadást pedig elnapolták. Közben a császári III. hadtest megindult Buda felé, így a magyar fősereg erőfölénybe került.
Ezen a napon is nagyon rám járt a rúd, mert az első roham alkalmával a sapkámat, daczára hogy az állam alá volt csatolva, egy ágyúgolyó lesöpörte a fejemről, egy puskagolyó meg épen akkor fúródott a puskám agyába, mikor czéloztam, mifölött az én golyóm annyira felháborodott, hogy a velem szemben álló német vadásznak rögtön a mellébe fúródott, a másik puskagolyó meg akkor csapott a lábamikrájára, midőn már gond nélkül ballagtunk visszafelé; de ez már olyan fáradt volt, hogy a nadrágomat sem bírta átlukajtani. Ez a három intermedzo azután teljesen kivert azon jó hiedelemből, hogy engem a golyó nem talál meg.”
Nekünk már nem volt tartalékunk, míg az ellenség mind újabb és újabb erősítéseket vont magához. 4 órakor végre – meggyőződve az áttörés lehetetlenségéről, s hogy ne tegyem ki magunkat oly veszteségeknek, melyek a seregnek Komáromból való visszavonulhatását kérdésessé tehették volna – parancsot adtam a visszavonulásra, ami egészen az elsáncolt táborig a legnagyobb rendben hajtatott végre.” A honvédek véres vesztesége 400–1500 fő volt, a koalíciós erőké 813 fő.
Az áttörési kísérlet kudarcot vallott, ami azzal járt, hogy Klapka maradt a komáromi erőd vastag falai között, a súlyosan sebesült Görgei pedig – visszahagyva a II. hadtestet – a 27 834 főből és 147 lövegből álló feldunai hadsereggel július 12-én és 13-án megindult a Duna bal partján Vác felé.
Megjelent a Magyar7 2024/28. számában.
