Búcsú az Újvilágtól, irány az Óhaza! - KÉPEKKEL
Amikor a magyaroknak épp az Öt-tó vidékén akadt dolguk, és az Erie-t az Ontario-tóval összekötő folyó partján jártak, egy hatalmas vízesés fölött meglátták a felderíteni előre küldött vitézüket, Garát és felkiáltottak: „Ni, a Gara!”. Így lett a folyó és a zuhatag neve: Niagara.
Ez persze a legújabb kori legenda, amit az Amerikába szakadt székelyek keserű humora és öniróniája szült, s talán némi honvágy, hogy még ezt a távoli világot is otthonosabbá tegyék. De itt nem kell keresnünk legendákat. Elég, ha csak megállunk a „Mennydörgő Víz” partján, és nézzük a természet csodáját. Ahogy a neves földrajztudós, Cholnoky Jenő nézte: „Elgondolkozva álltam meg a Niagara-vízesés előtt. Mennydörögve zuhan le a rettentő víztömeg a vízesés lépcsőjén s forrongva, hömpölyögve zúdul lefelé a szűk sziklahasadékban, hogy eljusson az Ontario-tóba. Lenyűgöző, nagyszerű látvány! Valósággal elkábul és ideges lesz az ember, ha sokáig nézi. Micsoda irtóztató erők nyilatkoznak meg itt! A Vízesés éppen Canada és az Egyesült Államok határán van. A vízesést is kettéosztja a Kecske-sziget. A kisebbik rész az Uniohoz, a nagyobbik, szebbik Canadához tartozik.”
Ha csak a számok felől közelítjük, már azok is beszédesek: a víz a zuhatag tetejére 40 kilométer/órás sebességgel érkezik, majd 110-zel zúdul le a mélybe, jó 60 métert. És ez megtörténik percenként több mint 100 ezer m³-nyi vízzel. Amerikai utazásunk talán legmaradandóbb élménye a Niagara-vízesés felfedezése volt, meg kell vallani, többet kaptunk, mint amit vártunk!
Innen délnek vettük az irányt, hogy az Appalache-hegységen átkelve kicsit bepillantsunk a vidéki Amerika életébe is. Pennsylvania, Virgina, Nyugat-Virgina és Maryland államokat érintve érkeztünk meg Washingtonba, ahol a magyar nagykövetségen tartottuk élménybeszámolónkat. Másnap felkerestük a „kötelező” helyeket a Capitoliumtól, a Fehér Házon át az arlingtoni temetőig.
A barátságos főváros után New Brunswickba, majd utunk végállomására, a már kissé „sűrűbb” New Yorkba érkeztünk, ahol megtartottuk utolsó előadásunkat, hogy aztán belevessük magunkat Manhattan, Bronx és Brooklyn forgatagába, ahol minden sarkon visszaköszöntek a filmekből jól ismert helyszínek. Szabadság-szobor, Central Park, Times Square, Broadway, Fifth Avenue, nagyjából minden megvolt, de gondolataink már a következő forgatás helyszínén, a szatmári Avas-hegység oldalában megbújó Turcibányán jártak, ahol egy apró és elöregedő magyar közösség vár arra, hogy hazajárjunk hozzájuk. Talán a mi dolgunk ott van…
„Akármit ne fogadj meg – folytatta csendesen a pap –, hanem csupán a következő két dolgot. Először azt, hogy bármi történjék veled, vissza fogsz térni a földre, ahol édesanyád pihen, s ahol apád s általában a mi székely népünk él és pihenni fog. Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemembe nézett, és így szólt: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam:
Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk. Elindultam lefelé a hegyen, és boldog nyugalommal néztem, hogy miképpen búcsúzik a Földtől a Nap. Már nem bántott semmi, és nem tépett a szerelem sem, hanem azt gondoltam magamban, hogy amiképpen most búcsúzik a Földtől a Nap, úgy fogok búcsúzni Amerikától én is.”
Megjelent a Magyar7 2024/28. számában.
