Branyiszkói-hegység, Sáros festői határhegye - KÉPEKKEL, VIDEÓVAL
Hideg, párás, gyűrött arcú a reggel a Branyiszkói-hágóban. Jártunk már itt 2014-ben, akkor megemlékeztünk 1849. február 5-éről, és a magyar szabadság harcosairól, akik Guyon Richárd ezredes vezérletével fényes diadalt arattak a császári erők felett, szabad utat nyitva a tavaszi hadjáratnak. A hágóból most északra, a Szmrekovica tömbjére indulunk.
Ahogy megyünk bele a délelőttbe, szép lassan közelítünk az ezer méteres magasság felé, amit az egyre nagyobb felületen megmaradt hó is mutat. A fenyveserdőket irtások tagolják, amelyekről már a Tátra hatalmas hegyei is feltűnnek. A Szmrekovicát elérve elénk tárul a Szepesi-medence látványa, amely mögött a Káposztafalvi-karszt és az Alacsony-Tátra ölelkeznek össze. Marad bennünk hiányérzet, ezért a Szmrekovicáról a Nagy-Sziklára indulunk: fotók alapján tudjuk, hogy onnan nyugat felé, a Magas-Tátra irányába is kilátunk majd.
A csúcsot elérve még egy kicsit ereszkednünk kell, és lám a Nagy-Szikla oldalából elementáris kilátás nyílik a Magas-Tátra hófehér ormaira.
Annyira tiszta az idő, hogy egyesével felismerhetjük csúcsait, köztük a Kárpátok koronáját, a Gerlachfalvi-csúcsot. Nem hiába hívják a Branyiszkói-hegységet az egyik legjobb panorámahegynek a Felvidéken! De természetesen nem csak ezért jöttünk Sáros vármegye keleti határhegységébe, sőt, a Magas-Tátra megcsodálása itt csak „hab a tortán”, van elég látnivaló Tátra-látó ormok nélkül is, ha nem nyugatra, hanem keletre, Sáros felé tekintünk.
„A régi Magyarország északi határvármegyéinek koszorújában Sáros vármegye magas hegyláncokkal körülzárt háromszög, csúcsával délnek fordulva ékelődik Szepes, Abaúj és Zemplén vármegyék közé. Sáros uralkodó tájképi jellege Szinyei-Merse Pál festményeiből általánosan ismeretes. A folyók völgyeibe könyöklő dombok lankáit a szántóföldek hegynek-völgynek szaladó pásztái tarkítják. A dombok tetején itt-ott letarolt erdők maradványai szomorodnak. A dombokon túl erdős hegyek húzódnak, s ezek nem egy orma az 1000 métert is meghaladja. Az erdős hegyláncok közé hellyel-közzel fantasztikus sziklavilág szorul.” Így látta Divald Kornél 1925-ben ezt a vidéket, és ilyennek akarjuk látni mi is azt a tájat, amit a Merse család birtokolt, Divald Kornél leírt és Szinyei Merse Pál megfestett.
A Sáros és Szepes határán húzódó Branyiszkói-hegység máig megőrizte fenyves erdőit, bizarr sziklaformációit, szurdokait és barlangjait. Lábainál a fényűző kastélyokba és ódon templomoka bele is képzeljük a büszke sárosi magyar urakat.
Talán Domonkos László fogalmazta meg a legprecízebben a régi Sáros genius lociját: „Mikszáth bátyánk Gavallérok-jának bevezető sorait idézve: »Sárosban a kis urak is nagy urak és megfordítva: a nagy urak is kicsinyek«. Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje.
Csapiczky, a világlinkóci hírlapíró felvidéki archetípusa egyesítette a sárosi svihákság mellett a sok bohém vonást: pompásan tudta eltakarni a szegénységet, de pompásan tudta elő is tárni. Ez a tónus a maga nyegle dzsentri-eszenciájával még akkor is él és hat, ha helyette a 21. század harmadik évtizedének hajnalán egy ősi, idegen hamuval borított Pompeji-világ tartózkodó bája bomlik szép lassan az utazó előtt.
Sáros – a Szerémséghez, Fiuméhez, Arad-hegyaljához hasonlóan – Atlantisz és Pompeji egyszerre: a feledés és az idegen elemek hamujával vastagon beborítva süllyedt alá a mélybe.
Ez a kép köszön vissza Szinyeújfalun is, ahol 1845-ben megszületett a magyar impresszionista festészet kiemelkedő alakja, Szinyei Merse Pál. A magába roskadt, címerétől is megfosztott családi kastély mellett a csehszlovák korszak szocreál remeke éktelenkedik. Jobb is, ha inkább a templomra pazaroljuk az sd-kártya tárhelyét; ez a templom 1782-ben Szinyei Merse Kristóf kegyuraságával épült a középkori templom helyén. Bár nagy festőnk ebben a faluban született, élete nagy részét már a közeli Jernyén töltötte. A jernyei Szinyei Merse-kastély, ahova 1853-ban költözött a család Szinyeújfaluról, ma újra régi pompájában ragyog. Nem úgy a festő saját tervei alapján építtetett nyári lakja, amelyből később kocsma lett, de ma már lakat és rács zárja el a látogatók elől. A Szent Antal-templomban sem láthatjuk már a névadót ábrázoló oltárképét, itt is csak a Szinyei Merse család nagyjainak emléktáblája maradt. A szinyei uradalom része volt, majd a 17. századtól önállósodott Frics is. Legszebb emléke a várkastély, amit Bertóthy Bálint épített 1630-ban, majd két évszázad múlva pompás pártázatos reneszánsz kastéllyá alakították.
Miután végiglátogattuk a Szinyei-dombság falvait, Fricsről felemelkedtünk a Branyiszkói-hágóba és a Szmrekovicára, majd bevetettük magunkat a branyiszkói rengetegbe.
Útitársunk itt is Divald Kornél volt: „A lipóci dolomitok fantasztikus sziklavilága tele van szoborszerű alakzatokkal, szurdok, kémény, töbörformájú mélyedésekkel, amelyeket a szél mintázott itt, s amelyekről a nép naív fantáziája sok cifra mondát költött.”
A sziklavilágáról híres vidék egyik legvadregényesebb látnivalója a Lacsnói-szurdok. A sziklák között kígyózó ösvényről nem árt kiemelkedni a szurdok pereme felé is, hogy közelebbről is megismerkedjünk a sokat emlegetett sziklaalakzatokkal. Az egyik legikonikusabb a szoros keleti oldalából kitüremkedő Mojzes-síp tornya, de a szurdok nyugati oldalára is érdemes felkapaszkodni. Ezt tette a környéket feltáró Magyarországi Kárpát Egyesület Eperjesi Osztályának titkára, Vöröss Sándor is. Mintha csak tegnap lett volna, pedig ezeket a sorokat 1908-ban vetette papírra: „Keskeny gyalogösvény vezet fölfelé és a Wratnicához, a Kapusziklához érünk. Magában álló, égnek meredő, kopasz sziklatömeg. Néhány csenevész cserje teng csak rajta. Alján van a hatalmas kapumélyedés, amelyen át a szépséges völgybe és Szinyelipócra látunk.”
Kilépve a Lacsnói-szurdok sziklakapuján, festői kirándulásunk végén a Szinyelipóc feletti dombot koronázó Merse várának romjaihoz emelkedtünk. A Mersék ősi fészkéből indultunk, s most elfeledett váruk omladékaitól tekintettünk vissza a Branyiszkó hegyvilágára.
A várból lenézve nagy festőnk 1903-ban lejegyzett sorai jutottak eszünkbe: „Hiába való minden okoskodás, picturát megtanulni nem lehet csak egy mestertől, s ez a mester a Természet. Ez a mi örökös mintánk. Ez a mester azonban csak annak tárja fel gazdag kincseit a ki becsületes, őszinte és naiv, s hozzá mindig hű marad. Az megláthatja utolérhetetlen szépségeit. Ez meggyőződésem!”.
Megjelent a Magyar7 2026/8. számában.
