Borobodur, a világ legnagyobb buddhista temploma
A világ legnagyobb buddhista templomépülete manapság egy iszlám országban található. A templom a kilencedik században épült, amikor ez a régió még buddhista terület volt. Erről is tanúskodik az a sok korabeli kisebb templom, amelyeknek a nagyobb részét szépen rendbe hozták, de a buddhizmus szinte teljesen eltűnt Indonéziából. Nekünk, európaiaknak ezen nem kell nagyon csodálkoznunk, hiszen napjainkban Európa is az iszlamizáció útján van, s ha nem kapcsolunk időben, ránk is hasonló sors várhat.
Indonézia Jáva szigetének középső részén, Yogyakarta nagyvárosában motorozgatok, kifele tartva a városból körülöttem százával tülekednek a két keréken száguldozó vasparipák. Velük együtt én is húzom a gázkart, mert ha lelassítanék, biztosan nagy gond lenne ebben az őrült káoszban. Szerencsére már megszoktam ezt a száguldozást, ami szó szerint magával ragadja az embert. Előttem a felhőkkel körülvett Merapi tűzhányó fortyog magában, várva a pillanatot, hogy mikor okádja ismét kénköves tüzét e rothadó világra.
Yogyakartától jó negyven kilométerre van Borobodur, ahova most álmaim, na meg a vasparipám repítenek. A város környékén van néhány hindu és buddhista templom, amelyek ezerévesnél is idősebbek. Mivel ezek felújításához szükség van kőfaragókra, nagy divattá vált mostanság ez a mesterség. Úton-útfélen találkozom kőfaragó műhelyekkel, amelyek nemcsak hindu és buddhista faragványaikkal csalogatják a turistákat, hanem modern szobraikkal is, amelyeket ugyanolyan szürke vulkáni andezitből faragnak, mint a régi templomok szobrait.
Itteni mértékkel meglehetősen borsos a belépődíj (28 euró). Kifizetem a fél millió rúpiát, mire a pénztáros azt mondja, hogy adjak még egyszer ennyit. Nem ért meglepetés, tudtam, hogy mire számítsak, így kikapom gyorsan a pénztáros kezéből a bankókat, rövid vitába keveredem vele és hangosan elkezdem számolni az ötvenezreseket. Leszámolom a tíz darabot s fennhangon rákérdezek: „Fél millióba kerül a jegy neem?”... Sunyin és megadóan, hang nélkül adja a jegyet. Mögöttem sietve megszólal a lány, aki a kaputól idekísért: „Hányas cipőt visel? Mert a jegy árában benne van egy papucs is, amit kötelező használni a templom területén”. Odaadja az ajándék szandált a vászontáskában, amelyet Borobodur templomának egyik domborműve, a Karmawibangga díszít. Mindjárt másképpen fest a dolog, gondolom, s felülök a golfkocsira, ami egészen a templomig visz, ahol már vár az idegenvezető.
Borobodur nevének eredete sok vitát kavart a régészek körében, így számos magyarázat született. Bodur valójában a buda (jelentése jávai nyelven ősi) szónak felel meg, Boro pedig a közeli falu neve. Ezeket az ősi templomokat, építményeket általában a közeli település nevével együtt emlegetik. Így könnyen meghatározható, hogy hol is található az építmény. Egy másik értelmezés szerint a szanszkrit „Buddha Úr” (jelentése Buddhák városa) kifejezésből származik a név, s van olyan régész, aki a Beduhur (magas hely) ójávai szóból eredezteti a templom nevét.
Borobodur hatalmas templomát a Shailendra-dinasztia uralkodása alatt építették. Dyah Pankapana az itteni buddhista király 779-ben a Kalasan Kartában Kalasan faluját a buddhista közösségnek adományozza és egyúttal engedélyt ad a templomépítésre. Azonnal neki is láttak a szentély építésének, amely öt szakaszban készült el, így csak 833-ra tudták befejezni ezt a kolosszális építményt. Valójában egy óriási mandaláról van szó, ami a világmindenséget és a Meru hegyet jelképezi.
Nyugodtan nevezhetjük egy kilencedik századi lexikonnak, hiszen 2672 dombormű díszíti, amelyek a közembertől a királyig különféle rangú embereket ábrázolnak egy-egy történetbe ágyazva. A képekből kiolvashatjuk a kilencedik századi hétköznapok és ünnepek történetei mellett azt is, hogyan építkeztek, milyen hajóik voltak, milyen növényeket termesztettek az itteniek. A kilenc szintből álló teraszos, piramisszerű építmény alsó szintjei négyzet alakúak, a felső három pedig kör, tetején egy központi kupolával, ami akár a tizedik szintnek is mondható. Ezt a kupolát 72 lyukacsos sztúpa veszi körül, amelyekben Buddha-szobrok vannak, összesen 504 darab. Az alsó öt szint Buddha-szobrai boltíves fülkékben helyezkednek el, mellettük reliefek sorakoznak. Ugyanígy domborművek díszítik az egyes szintek „utcáinak” két oldalát. Ezeken az utcákon kerülik meg (az óramutatóval megegyező irányban) a templomot a buddhisták, így imádkozva jutnak el a felsőbb szintekre, mígnem elérik a legfelső szintet.
A két alsó szinten a mindennapi élet eseményeit láthatjuk. A középső szint Buddha életének jeleneteit ábrázolja, míg a negyedik és ötödik szinten a buddhista tanítások filozófiai témái láthatók. Borobodur felső három szintjén nincsenek dombormű ábrázolások. Különös szimbólumrendszer az egész építmény. Alsó öt szintje a földi létet, míg a felső három az égieket szimbolizálja. Ezért kör alaprajzúak a felső szintek és ezért a harang alakú sztúpák, amelyek, mint tudjuk a buddhisták földi maradványainak lakhelyéül is szolgálnak. Mindegyik Buddha-szobor kéztartása más és más, ugyanis ezek a jelzések Buddha tanításait ábrázolják.
Lyukacsos sztúpáikon keresztül minden rejtett szobor kifelé, vagyis a földi lét fele figyel, mint egy függönyön keresztül. Csak ők látnak bennünket, mi nem láthatjuk őket, csak ha egészen közel megyünk a harangokhoz. Legfelül a nirvánát (üdvözülést) jelképező sztúpa foglal helyet. Ma üresen áll a 15 méter átmérőjű sztúpa. Szerintem ez is jelzés értékű, hiszen valaha egy aranyból készült Budha-szobor volt itt. Hiánya, ez a kongó üresség anyagi sóvárgásunk eredménye, arról mesél mennyire fontosabb a ma emberének az anyagi jólét, mint az igazi emberi értékek. 1907-ben először a hollandok kezdték restaurálni a templomot. Komolyabb munkálatokra az UNESCO támogatásával csak a múlt század hetvenes éveiben került sor, és aránylag későn, csupán 1991-ben lett a világörökség része Borobodur.
Ez a szentély a buddhista királyságok 14. századi hanyatlása után ugyanúgy feledésbe merült, mint a kambodzsai Angkor Wat, vagy Ajutthaja városa Thaiföldön. Az őserdő itt is visszavette, ami az övé. Akkor került vissza a köztudatba, amikor 1814-ben Thomas Stamford, Jáva akkori brit uralkodója újra „felfedezte”. Nem tudom, hogy néhány száz év múlva lesznek-e vajon Stamfordok, akik felfedezik keresztény templomainkat Európában? Érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy miért süllyednek el az idő mocsarában nagy múltú kultúrák, mert bizony ez a veszély bennünket is fenyegethet.
Megjelent a MAGYAR7 46. számában.
