Boldogan éltek, míg meg nem haltak?
Egyszer volt, hol nem volt, majd boldogan éltek, míg meg nem haltak. Szól a hazugság, ami helyesen valahogy így kellene hogy hangozzék: „Megadatott nekik a lehetőség, hogy többé-kevésbé boldogan éljenek, amennyiben hajlandók vállalni annak súlyát és felelősségét, hogy dolgozzanak magukon, az önismereti úton támogassák egymást, s közösen nézzenek szembe a törvényszerűen eljövő normatív kríziseikkel.”

Az utóbbi változat sokkal kevésbé romantikus, ugye? Pedig ez az igazság, amit egy közepesen érett személyiség – akinek sikerült meghaladni a gyermek mágikus gondolkodását – képes elfogadni. S még csak nem is dühöng miatta, hiszen érti, hogy ez nem borúlátás, hanem pusztán olyan tények belátása, amelyekre, ha tudatosan felkészül, nagyobb eséllyel indul a párkapcsolatokban.
Számos vagy számtalan megélt párkapcsolati próbálkozás után kénytelen elismerni az ember, hogy itt valami nem stimmel. Legalábbis nem éppen úgy működnek a dolgok, ahogy azt a nagy könyvben megírták. Hacsak nem shakespeare-i az a nagy könyv, merthogy a dráma, mint műnem, bizony sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a tündérmese. Itt érdemes megemlíteni, hogy a mese csodálatos műfaj, amelynek eredete mítoszokon, mondákon, legendákon és eposzokon keresztül az írásbeliség előtti időkre nyúlik vissza. Egy szimbolikus világ, mely bizonyítottan rendkívül jó hatással van a gyermek fejlődésére, amennyiben serkenti a képzelő- és teremtő erőt, értéket közvetít, illetve a szülővel való mély érzelmi összehangolódás jellemzi. A szimbólumokról azonban máskor.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sokat csalódtam. Nem szarkazmus e mondat. Önismereti szempontból a folyamat elengedhetetlen része a csalódás, ami szerencsés esetben illúzióvesztéshez, ezáltal éréshez vezet. Csalódás nélkül azt hihetem, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy azt én gondolom. Ez a merev hit nem túl szerencsés dolog, sok fejlődési lehetőséget nem kínál, gyakrabban csak a szenvedés állandó forrásává válik.
A pár, és a párkapcsolat, mint tükör, talán a legnagyobb önismereti tanító. Mint ahogy azt már előzőleg említettük, az ember reflexív viszonyokban képes csak fejlődni, s mégis ki lehetne arra alkalmasabb, hogy tükrözzön bennünket, mint az a személy, akivel időnk legmeghatározóbb részét töltjük?
Ezeknek pedig köze van az olyan fogalmakhoz, mint például a korai traumák, kapcsolódási mintázatok, alapszorongások, elakadások, transzgenerációs mintázatok stb. Mivel ezeknek a jelenségeknek a túlnyomó többsége tudattalanul hat életünkre, hosszú évekbe és kőkemény, fájdalmas munkába telik, hogy elkezdjük kapirgálni a felszínt. Amikor azonban ez megtörténik, egészen hihetetlen dolgok kerülnek a napvilágra. Akár egy kirakós, amelyben helyére kerülnek a dolgok, úgy fedi fel magát a teljesebb kép, s kezd érthetővé válni például az, hogy miért csalnak meg, miért választok mindig függő társat, miért hagynak el, minden iparkodásom ellenére, vagy hogy éppenséggel miért vagyok képtelen egy épkézláb párkapcsolat kialakítására? A kulcskérdés mindig ugyanaz: hogyan járulok én hozzá ehhez?
Az árnyékból előbújnak olyan részletek, mint hogy az állandó mosoly mögött valójában egy elhagyott, bántalmazott gyermek bújik meg, aki ezzel az álarccal tanult meg túlélni. Hogy a görcsös jóra való törekvés mögött a büntetéstől való félelem lapul. Hogy a kényszeres kontroll mögött a világgal szembeni ősbizalmatlanság rejlik. S hogy a párom is csak azért művelte azt velem, amit, mert egészséges önszeretet és önértékelés híján hagytam. Hogy ismét megvethessem magam. Mert azt már olyan jól ismerem. S mert még ezzel dolgom van.
Megjelent a Magyar7 2024/10. számában.