Betekintés az Érchegység szépséges zűrzavarába
Erdélyország kapujában, a mócok földjére lépve, az Aranyos, a Maros és a Fehér-Körös ölelésében hamar belegabalyodhat a turista az Erdélyi-szigethegység legváltozatosabb felépítésű tagja, az Erdélyi-érchegység zűrzavaros rengetegébe. Híres Aranynégyszögében 2018 tavaszán jártunk, 2019 márciusának idusán délnyugati hegycsoportjait látogattuk meg két Hazajáró film erejéig.
Amilyen sokszínű kőzet- és felszínalaktani szempontból, olyan változatos volt történelme is, amit persze itt is a magyarság sínylett meg a leginkább. Főleg, amikor a karsztfennsíkokról lezúduló móc jobbágyok meglátogatták a medencék magyar nemeseit.
Gabalyodjunk hát bele az Érchegység rejtelmes ösvényeibe, amelyeken történelmi emlékek és karsztjelenségek vezetnek végig a Maros mentéről a Vulkán mészkőszirtjére.
„A Maros két partján elterülő térséget áhítattal nézem, mert 1479. évi október 13-án itt vívták meg a kenyérmezei ütközetet. Báthory István, Kinizsi Pál segítségével itt verte meg Ali bég nagy hadseregét, nem hiába, hogy hős Kinizsi mindegyik kezében forgatott egy kardot. De megtette azt is, hogy a győzedelmes csata után, szilaj jókedvében járta a toborzót, fogai közt egy holt törökkel.
Az alkenyéri vasúti állomáson egy 1890-ben felállított díszes emlékoszlop figyelmezteti a vándort, hogy „Hunyadi Mátyás dicső uralkodása alatt nyolcezer hazafi mellett harmincezer ellenség maradt a csatatéren...
Dicső múlt fénye ragyogjon át boldog jövendőbe.” Így látta Rodiczky Jenő 1903-ban Kenyérmezőt és az alkenyéri vasútállomás 1479 dicső napjára emlékeztető mementóját. Az emlékoszlop még ma is áll, rajta a vasvért is a régi, egyedül a magyar felirat hiányzik, amelyet azonban hiába távolított el az új impérium, a kenyérmezei magyarság minden év októberében összegyűlik itt, hogy megemlékezzen Kinizsiről. Mert azért itt vagyunk még Kenyérmezőn is, és itt vannak romos templomaink, kisebb-nagyobb közösségeink.
Az utóbbi évszázadokban megfogyatkozott dél-erdélyi magyarság elsodort falvaiban az ősi templomok és temetők végóráikat élik. Nem kegyelmezett a történelem Kéménd középkorból itt ragadt kicsiny templomának sem. Teteje 1999-ben beszakadt, de kolozsvári magyar fiatalok összefogásával sikerült megmenteni a pusztulástól. És ahogy az ég elvett, úgy adott is valamit: a mennyezet beszakadása után a vakolat alól középkori falfestmények bukkantak elő. Ha kopottan is, de szembe néz velünk a falakról Szent István, Szent Imre és Szent László is a XV. századból.
Nagyrápolt két dombján két régi impozáns épület romladozik, amik állítólag egykor függőhíddal voltak összekötve. A XVIII. századi kastély urai, a Rápoltiak és a Jósikák minden bizonnyal így rövidítették meg az utat a református templomhoz, amelyben ma XIV. századi freskótöredékek is láthatóak.
Kéménd és Nagyrápolt között emelkedik a minden bizonnyal sokak által jól ismert Kenyér-hegy, hisz aki az új dél-erdélyi autópályán közlekedik, az nem tudja nem észrevenni jellegzetes alakját, ahogyan szinte uralkodik Kenyérmező felett. Természetesen felkapaszkodtunk az Aranyi-hegynek is nevezett oromra, és bár aranya ugyan nincs, de különleges ásványai miatt messze földön híres.
A hegyet alkotó trachitandezitet már a rómaiak óta bányászták, s az idők során csaknem a hegy felét felfalták. Innen jól belátható a Maros völgye, és a mögötte emelkedő kárpáti hegylánc a Kudzsiri-havasoktól a Retyezátig.
Mi azonban innen már következő megállónkat, Piskit kémleltük. A város nevét hiába keressük a pápai tizedjegyzékben, Piski az itt kialakított vasúti csomópontnak köszönheti létét, amikor 1866-ban kiépült az Első Erdélyi Vasút Dévától idáig tartó szakasza.
A vasutas településen 20 év múlva megszervezték a római katolikus plébániát és templomot is építettek. Kertjében a ’48-as emlékoszlopnál évről évre március 15-én egybegyűlik a környék magyarsága. Mert amiért Piski neve örökre beírta magát a magyar történelembe, az a híres nevezetes csata, amelyben 1849. február 9-én Bem József honvéd tábornok seregei megálljt parancsoltak Puchner Antal császári seregeinek. A Sztrigy feletti fahíd jelentette akkor a hazát. Ahogy Bem is megállapította: „ha elvész a híd, elvész Erdély is”. S a híd a honvédek kezén maradt, míg Erdély újra magyar uralom alá került.
Lám, mennyi kevésbé ismert turisztikai célpontot fel lehet fűzni egy pár napos túrára, ám a java még csak akkor következett, mikor a Gyógyi-völgyön felkapaszkodva behatoltunk az Érchegységbe. A feredőgyógyi vízesés és a római fürdő felfedezése után érkeztünk Mádára. A kicsiny település fölött a Gyógyi-patak egyik ága pazar hasadékot vájt ki magának. Nyáron, alacsony vízállásnál a patakmederben gázolva lehet végigjárni, de kora tavaszi ott jártunkkor a nagy vízállás miatt csak a bejáratán kukkantottunk be. Az Érchegység ezen vidékét Nagyági-hegységnek, másnéven Csetrásnak is nevezik. A szurdokairól nevezetes Csetrásban több mint 100 ásvány van jelen, ebből hetet itt jegyeztek le először a világon, köztük a nagyágitot is.
A vidék központja Brád, az 1784-es román parasztfelkelés tűzfészke ma már csendes kisváros. A szomszédos Kőrösbánya sem ragyog már régi fényében.
A magyarság egykor virágzó, pezsgő szellemi központja, a ferences kolostor is mintha nyugdíjba vonult volna. A középkorban letelepedő ferencesek a mai templomot és kolostort 1768-ban építették. Aztán jöttek a móc lázadók… A mócdúlás után újjáépített egyházat az 1950-es években újabb traumák érték: ide internálták a ferences rendtartomány több tucat testvérét. De talán lesz még jövője a kolostornak, hála Böjte Csaba testvérnek, aki gondozásába vette. Lehet még lelki központ, de akár az érchegységi túrák bázisa is. Mert látnivaló itt is akad bőven, elég, ha a Ribicsorai-szorosra, a Grohoti-sziklahídra vagy utunk végállomására, a Vulkánra gondolunk.
A Vulkán csak nevében tűzhányó. Mészkőből felépülő takaróroncsa vad szirtként emelkedik homokkő környezete fölé. Három oldalon meredek, helyenként 300 méteres sziklafalak szegélyezik.
Tetejére kimászva páratlan kilátás tárult elénk, miközben együtt vallottuk az 1933-ban itt járt Kovács Rózsival: „Szemünk fáradtan s lelkünk fájdalmasan pihen meg a panoráma után. Mert nekünk ez most már csak panoráma, s ha gyönyörködve felejtjük rajta szemünket szívünkhöz nőtt kincseinken, felriaszt egy profán hang, mely emlékezetünkbe hozza, hogy mi most csak vendégek vagyunk régi otthonunkban.”
Megjelent a Magyar7 2024/34.számában.
