Beneš kisebbségellenes diplomáciai lépései 1943-ban
A Csehszlovák Köztársaság felújítása a München előtti határokkal – persze, a szövetségesek (USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió) győzelme után – Edvard Beneš elképzeléseiben 1942 végén már biztosítottnak tűnt. Ezek után fáradhatatlanul arra törekedett, hogy a szövetségesekkel fokozatosan elfogadtassa a tiszta szláv, „nemzeti” Csehszlovákia létrehozásának eszméjét. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy a több milliós nagyságrendű nem szláv lakosság eltávolítása szülőföldjéről csakis a győztes nagyhatalmak támogató hozzájárulásával lesz megvalósítható.
A nagy konspirátor 1943. május 6-án az USA-ba utazott, ahol több fontos tárgyalást folytatott különböző rendű és rangú politikai tényezőkkel, többek között magával Roosevelt elnökkel. Emlékirataiban büszkén utal rá, hogy Roosevelttel két alkalommal is sikerült tárgyalnia a németek háború utáni kitelepítéséről a felújított Csehszlovákiából. „Az elnöknél teljes megértésre leltem” – számolt be erről Beneš teljes megelégedettséggel. „Már akkor teljes mértékben biztosított engem németjeink lehető legnagyobb mértékű kitelepítésének támogatásáról.”
Edvard Beneš amerikai útja előtt a szovjet kormány még nem foglalt határozottan állást a transzfer-kérdésben, és a döntést egy későbbi időpontra halasztotta. Ez az időpont alig egy hónapon belül bekövetkezett. Bogomolov szovjet követ 1943. június 5-én hozta tudomására Hubert Ripkának, az emigráns kormány külügyi államtitkárának – amint tudjuk, Beneš akkor éppen az USA-ban tartózkodott –, hogy Moszkva elfogadta a német lakosság háború utáni részleges kitelepítésének elvét.
Ez kétségkívül nagy taktikai siker volt Beneš számára, még akkor is, ha a németek kitelepítésének mértékéről és módozatairól akkor még nem esett szó. Egyáltalán nem tudhatta, vajon a felújított köztársaság megszabadulhat-e valamennyi német nemzetiségű lakosától, illetve a transzfer-elvet alkalmazhatja-e majd a magyarokra is? Nagyon remélte azonban, hogy idővel ez a kérdés is megoldódik, és valóra válik dédelgetett álma: a felújított Csehszlovákiát sikerül szláv nemzeti állammá formálni, németek és magyarok nélkül.
Nos, ehhez az ördögi megoldáshoz igyekezett Edvard Beneš megszerezni a szövetséges nagyhatalmak hozzájárulását, ez azonban 1943 nyarán még nem látszott kivitelezhetőnek.
A háborús helyzet alakulása Sztálingrád után, valamint Beneš külföldi tevékenysége 1943 nyarán már egyre nagyobb visszhangot váltottak ki a hazai cseh lakosság körében. „Az elmúlt hónapokban bekövetkezett fordulatok, nemkülönben pedig Beneš átlátszó, de mégis hatásos ügyeskedései a cseh közvéleményben kimondott hangulatváltást váltottak ki” – jelentette Budapestre Spányi Mário prágai magyar konzul 1943. augusztus 19-én. De vajon mivel magyarázható a csehek eme hangulatváltása? „A reánk nézve kellemtelen fordulat lélektani magyarázatát abban vélem felismerni – fejtegette a továbbiakban a prágai magyar konzul –, hogy a csehek (…) angol győzelem esetén (mellyel immár mint adott ténnyel számolnak), Beneš visszatérését és a győztesek akaratából az elnöki székbe való reinstalálását elkerülhetetlennek tartják.” Spányi konzul végezetül arra is utalt idézett jelentésében, hogy Beneš visszatérése a hatalomba a szövetségesek győzelmével végződő háború után minden bizonnyal csak ideiglenes lesz, de „átkos befolyását” még ilyen körülmények között is képes lesz érvényesíteni a magyarság kárára.
Jozef Tiso Szlovákiájának vezető politikai garnitúrája is figyelemmel kísérte Edvard Beneš külföldi ténykedését. Az 1938 novemberében elcsatolt magyarlakta területek visszaszerzése a szlovák vezetők számára is fontos elérendő célkitűzés volt, a széthullott Csehszlovák Köztársaság felújításáról azonban hallani sem akartak. Közben Beneš egyik 1943 májusi rádiónyilatkozatában a többi között arról is említést tett, hogy a szlovák állam vezetői ügynökeiken keresztül úgymond összeköttetést próbálnak létesíteni a londoni emigráns kormánnyal.
A pozsonyi kormány a Szlovák Távirati Irodán keresztül reagált Beneš hazugnak nevezett állításaira. „Amit Beneš állít, az közönséges hazugság!” – szögezte le a „szlovák illetékes tényezők” nyilatkozata. „Szlovákia szabad életének virágzásában van és jogainak tudatában nem szorul arra, hogy ügynököket menesszen egy hullához. Ha Beneš ezt állítja, ez azt bizonyítja, hogy milyen mélyre süllyedt a politikai erkölcstelenségben, amit húsz éven át folytatott, és hogy milyen gyógyíthatatlan, pathológikus nagyzoló, pedig ez már egyszer a teljes romlásba vitte. Felszólítjuk Benešt, hogy nevezze meg azokat az ügynököket, akikről beszél, mert ha ezt nem teszi, szánandó politikai nulla.”
Beneš azonban egyáltalán nem törődött az otthonról érkező bírálatokkal, azokat valószínűleg meg sem hallotta. Annál inkább az foglalkoztatta, hogy a nemzetközi politikai közvéleményt ráhangolja a nemzeti kisebbségek felszámolásának indokoltságára a győztes háború után. Mind a sajtóban, mind a különböző fórumokon elhangzó előadásaiban öntudatosan hirdette, hogy a nemzeti kisebbségek megléte a jövőben ártalmas lenne, így tehát elűzésük, illetve beolvasztásuk hasznos és indokolt. Arról persze mélyen hallgatott, hogy a két világháború közötti években nem a csehszlovák államba erőszakkal bekebelezett nemzettöredékek önvédelme, hanem az őket elnyomó államhatalom politikája, valamint a többségi társadalom hozzájuk való viszonyulása váltotta ki az áthidalhatatlan nemzetiségi ellentéteket.
Az 1943-as év őszén Benešnek az angol kormány felé tett lépései is eredménytelenek maradtak. A brit vezetés 1943 októberében világosan a türelmetlen Beneš tudomására hozta, hogy nincs kifogása a csehszlovákiai németek egy részének kitelepítése ellen, a magyar kisebbség felszámolásával azonban nem ért egyet.
Tudomásunk szerint Hubert Ripka, a londoni emigráns kormány külügyi államtitkára vetette fel első ízben nyilvánosan a német és a magyar kérdés azonos elvek szerint történő megoldásának eszméjét 1943 novemberében. Ripka államtitkár ekkor azt fejtegette egyik oxfordi előadásában, hogy a német és a magyar kisebbség úgymond egyformán bűnös a köztársaság szétverésében, tehát egyformán kell bűnhődniük. „A felszabadított országnak meg kell szabadulnia a felforgató elemektől, és ezért igazságos a követelés, hogy Németország és Magyarország kényszerítve legyenek befogadni saját területükre azon nemzettársaikat és ott gondoskodni róluk, akiket támadó és hódító céljaikra használtak fel” – szórta a tüzet Ripka mindkét nemzeti közösségre.
A magyar politikai vezetés mozgástere ezen a vonalon rendkívül behatárolt volt. Legfeljebb csak figyelemmel kísérhette a londoni, moszkvai és egyéb boszorkánykonyhákban folyó magyarellenes folyamatokat – már amennyiben ezekről egyáltalán tudomást szerzett –, de azok befolyásolására nem volt lehetősége. A különböző diplomáciai csatornákon keresztül azért a magyar kormány is értesült Beneš külföldi mesterkedéseinek eredményeiről. A lisszaboni magyar követ, báró Wodianer Andor például 1943. november 15-én fontos jelentést küldött Budapestre a londoni csehszlovák emigráns kormány háború utáni „bosszúhadjáratról”.
De vajon mi lesz a felvidéki magyarság sorsa a számukra vesztes háború után? A lisszaboni követ idézett jelentéséből a következőkről értesülünk: „A szlovákiai és kárpátaljai magyar lakossággal szemben lényegileg ugyanezt a módszert akarják alkalmazni, talán kissé enyhített formában. Ennek a kérdésnek azonban nem tulajdonítanak túlságosan nagy fontosságot, mert magyar vonatkozásban számolnak vele, hogy az 1938-as területi status quohoz képest egy bizonyos kisebb határsávot a déli szlovákiai és ruténföldi határok mentén esetleg kénytelenek lesznek átengedni az új demokratikus Magyarországnak, amelynek vezetőivel Angliában és Amerikában állítólag már ez irányú tárgyalásokat kezdtek. Londoni értesülések szerint gróf Károlyi Mihály tárgyalt erről Ripka Huberttel, Szlavik Györgyel és Masaryk Jánossal (Sic!) és cseh felfogás szerint Károlyi Mihály nagy megértést tanúsított ebben az ügyben.”
Az idézett jelentés a Benešnek nem tetsző szlovákok ügyére is kitért. Egy biztos: a szlovákokat nem nyilvánítják majd kollektív bűnösökké, de a szlovák állam politikai elitjét, továbbá a Hlinka-párt, valamint a Hlinka Gárda vezetőit bíróság elé állítják. Az idézett jelentésben több szlovák – Beneš által kiszemelt – „háborús bűnös” neve is fellelhető, például, Tiso, Tuka, Mach, Vašek, Ďurčanský, Farkaš, Murgaš, Vávra, Mutňanský stb. „Ezekkel szemben a csehszlovák kormány nem ismer irgalmat és a fejüket követeli” – tudjuk meg a lisszaboni magyar követ idézett jelentéséből.
A vesztes háború után a Szlovák Köztársaság politikai elitjét tehát bíróság elé állítják, az újból csehszlovák alattvalókká váló magyarokra azonban bírósági ítélet nélkül is vonatkozik a kollektív bűnösség elvének kimondása. Jövőképük a következő: eltávolításuk saját és őseik szülőföldjéről, illetve a teljes beolvadás a szlovák nemzetbe, annak valamennyi velejárójával.
