Beneš és Esterházy: Közép-Európa legravaszabb és legbecsületesebb politikusa
Esterházy János politikusi pályáján jelentős szerepet játszott a kapcsolata Edvard Benešsel. Már kezdő politikusként rámutatott Beneš kétarcú politikájára, aki miniszterelnökként, majd külügyminiszterként mindent megtett az alkotmányba foglalt szlovenszkói, illetve ruszinszkói autonómia elodázásáért. Ez utóbbit azzal indokolta, hogy „akkor ott a magyarok és a zsidók kerültek volna túlsúlyba”.
Kritikáját nyíltan megfogalmazta a csehszlovák kormány minden más jogtalan és igazságtalan intézkedésével szemben is, ami természetesen sértette Beneš hiúságát és tévedhetetlen politikájába vetett hitét. Nem csoda, ha 1935 áprilisában Bartók László pozsonyi magyar konzul Beneštől származó információ alapján jelentette, hogy Esterházy ellen egy „monstre hazaárulási per van készülőben”, amely méreteiben a Tuka-pernél is nagyobb lesz. Ezzel a lépéssel nemcsak Esterházyt akarták eltakarítani a színről, hanem a szlovák pártokkal való összefogásnak is elejét akarták venni. Ezen értesülés alapján Jozef Tiso ki is jelentette, hogy a Szlovák Néppárt szemszögéből nem tartja kockázatmentes lépésnek a magyar pártokhoz való közeledést.
Az Esterházy ellenes vádak közt gyakran szerepel, hogy a csehszlovák kormány tudta nélkül tartott fenn kapcsolatokat a magyar kormányokkal, akiktől („ügynökként”) jelentős támogatási összegeket fogadott el saját pártja számára.
Beneš azonban titkosszolgálata révén mindenről tájékoztatást kapott. Ezt erősíti meg Friedrich István egykori, szociáldemokrata magyar miniszterelnök közlése is, aki Pozsonyban járva egy négyszemközti beszélgetésben elmondta Esterházynak, hogy Beneš tudja, anyagi támogatást kapnak Budapestről a magyar pártok, „de működésüket nem tartja veszélyesnek, ezért hagyja a pártokat vegetálni, és nem csukatja le a vezetőiket.” Cserébe szívesen veszi, ha a magyar szociáldemokrata párt továbbra is támogatja a cseh szocdemeket. Az ügynöki vádról szó sem esett.
Az Esterházy János és Edvard Beneš közti kapcsolat legmaradandóbb epizódja Beneš 1935-ben történt köztársasági elnökké választásának idejére esik.
A két jelölt, Beneš és Bohumil Němec tábora között a mérleg nyelvének szerepét az ellenzéki, köztük a magyar pártok képviselői képezték. Így tehát esélyeinek növelése érdekében Beneš kénytelen volt tárgyalásokat kezdeményezni a magyarok vezetőivel is. Esterházy a magyar képviselők szavazatát a következő feltételekhez kötötte:
1. Külön magyar iskolai referátus, a két párt parlamenti klubjának irányításával;
2. A költségvetésből a magyarok számarányuknak megfelelően részesedjenek;
3. Az összes politikai per azonnali beszüntetése;
4. Évi rendszeres támogatás a magyar színházak, kultúregyletek, gazdasági egyesületek részére. Esterházy javaslata szerint ez évi 1 millió 200 ezer csehszlovák koronát tett volna ki;
5. Magyar egyetem felállítása.
Érdekes, hogy Beneš saját sikerének érdekében, mintegy magába szállva és önbírálatot gyakorolva, a találkozón kifejtette, hogy tisztában van a Csehszlovákiába került magyarokat ért igazságtalanságokkal, és elérkezettnek látja az időt ezek orvoslására. Beneš elnökké választása megtörtént, a magyar követelések azonban sohasem teljesültek. Az elnök erre azért sem érzett sürgős késztetést, mert ellenfele visszalépett a jelöléstől.
Mivel a csehszlovák kormány a német kisebbséggel szemben sem tudta felmutatni a kívánt politikai eredményeket, Beneš – a „kisebbik rossz választásával” – a magyarokkal szerette volna megerősíteni az egyre feltűnőbb hiányosságokat mutató „csehszlovák egységet”. Ezért, 1936 folyamán újabb személyes és bizalmasnak nevezett találkozókat kért Esterházy Jánostól.
Ezeken a találkozókon, amelyek a csehszlovákiai magyar kisebbségpolitika nagy pillanatai voltak, a Közép-Európa legravaszabb politikusának tartott Edvard Beneš és a végig nyílt sisakkal, saját népe érdekeiért becsületes eszközökkel küzdő kisebbségi politikus, Esterházy János került szembe egymással. Beneš a saját európai, sőt világpolitikai elképzeléseinek felvázolásával kívánta érzékeltetni, hogy milyen globális szereplőkkel áll szövetségben, amelyben Esterházynak és a magyaroknak legfeljebb epizódszerep juthat. Esterházy viszont egyetlen szempontként a csehszlovákiai magyarság boldogulásának kérdését tartotta mérvadónak. Mindent ehhez mért, minden feltételt ennek alapján mérlegelt.
Alig két esztendővel a második világháború kitörése előtt(!) Beneš kijelentette, hogy nem fél semmilyen háborútól, mert nem hiszi, hogy egyetlen ország is vállalná a felelősséget egy háború megkezdéséért. Majd kifejtette, hogy háború helyett a nagyon közeli jövőben ún. „belső forradalmak” kitörése várható Európa-szerte. Hitlerről megjósolta, hogy uralma „nem fog sokáig tartani”, mert Németország előtt egészen más gazdasági fejlődés áll. Magyarországon – szintén belső forradalom miatt – „teljes rendszerváltás” bekövetkeztét jövendölte, és arra engedett következtetni, hogy ebben a helyzetben a revízió ügye is lekerül majd a napirendről. Csehszlovákiának fényes jövőt jósolva kiemelte, hogy országa a forrongó világ közepette a valóságos béke szigete, és azt „semmiféle belső zavar nem fenyegeti”. A szovjet befolyást a németekkel és a lengyelekkel való megegyezéssel kívánta ellensúlyozni, majd egy váratlan fordulattal önmagát Apponyi gróffal párhuzamba állítva kijelentette, hogy hozzá hasonlóan „életem művéből nem vagyok hajlandó engedni, mert hiszen a háború alatti viselt dolgaim, a békeszerződések alatti ténykedésem, valamint a békében kifejtett munkám nem azért volt, hogy egyszerűen az egész művemet ki lehessen radírozni”.
Az utólag teljes mértékben luftballonnak tűnő kijelentések sorát azzal zárta, hogy felajánlotta Esterházynak, pártjával együtt lépjen be a kormányba, neki pedig tárca nélküli miniszterséget ígért „egy bizonyos magyar költségvetési kerettel”.
Esterházy világos válasszal adta Beneš tudtára, hogy mivel a magyarságnak az elnökválasztáskor adott ígéretekből semmi nem teljesült, nem látja, „miért tanúsítsunk újabb bizalmat a mai rendszer felé akkor, amikor a legnagyobb bizalomnyilvánítás után sem javult a helyzetünk”. Rámutatott, hogy most „az illetékes csehszlovák tényezőkön a sor, hogy jóakaratukat és megértésüket a magyarsággal szemben bizonyítsák”.
Csehszlovákia gyöngülésével és Németország erősödésével párhuzamosan egyre több nemzetközi diplomáciai fórumon vált tárgyalási témává Közép-Európa helyzete és jövője. Ebbe a folyamatba Esterházy János is bekapcsolódott.
Az itt lévő kis államok összefogásának szükségét olyan csehszlovák politikusok is elismerték, mint Milan Hodža csehszlovák miniszterelnök. A korabeli lengyel politikusok a tervezett konföderációs elképzelések kudarcáért félreérthetetlenül Benešt tették első számú felelőssé, akit egyre inkább Sztálin akaratától függő marionettfigurának, illetve a későbbiek során egész Közép-Kelet-Európa szovjetizálása előkészítőjének tartottak.
1938 októberében Beneš lemondott köztársasági elnöki tisztségéről, majd külföldre távozott, s a háború időszaka alatt Moszkva beszervezett ügynökévé vált. Esterházy életébe csak 1945-ben tért vissza dekrétumaival.
„A szöveg kísértetiesen hasonlított azon náci plakátokéra, amelyek egykor a zsidó tulajdonok elkobzásáról szóltak” – írta Esterházy Lujza a párizsi békekonferenciát megelőző csehszlovák sajtókampány kapcsán, hiszen Beneš elnök a „fajtiszta” szláv nemzetállam megteremtésének érdekében nemcsak a szovjet és nyugati politika vezetőit, de a nyugati közvéleményt is képes volt a saját támogatására megnyerni és felhasználni.
A pozsonyi rejtekhelyéről előjövő Esterházy ezt látva kereste fel tiltakozásával a szlovák belügyi megbízottat, Gustáv Husákot, aki azonnal letartóztatta és átadta őt az NKVD szovjet ügynökeinek, akik Moszkvába hurcolták, Pozsonyban pedig távollétében halálra ítélték.
Szilárd Marcell, a Magyar Párt egykori jogásza és zsidó származású támogatottja szerint: „Ha Jánost halálra ítélik, a kormány el tudja hitetni a világ közvéleményével, hogy a magyar kisebbség (mely mindenben követte Jánost) tönkretétele és kiűzése is teljesen jogos.”
Az ekkor már párizsi emigrációban tartózkodó Esterházy Lujza jogászok segítségével összeállított egy Beneš elnöknek címzett táviratot, amelyben perújrafelvételt kért Esterházy János számára. Beneš válasza 1947 novemberében érkezett meg, amelyben az állt, hogy az elnök támogatja Esterházy hazahozatalát és a perújrafelvételt. A remény tehát felcsillant, s Lujza ennek jegyében fogalmazta meg köszönő levelét 1947 karácsonyán. Esterházy Lujza feljegyzéseiből tudjuk, hogy Beneš az erősödő kommunista befolyás közepette továbbra is megpróbált lavírozni. Háború előtti „presztízsét” felhasználva egyfajta „összekötő híd-szerepet” próbált kialkudni a maga számára Nyugat és Kelet között. Mint korábban, ezúttal is alaposan melléfogott. Európa két fele ekkor nem hidat, hanem vasfüggönyt épített. Esterházy Lujzában azonban egy időre megerősödött a remény, hogy közel van fivére kiszabadulásának ideje, ám ezt az őszinte reménykedését az 1948-as csehszlovák kommunista puccs csakhamar kioltotta.
Edvard Beneš 1948 júniusában másodszor is lemondott, majd nem sokkal ezt követően gutaütés érte. Hosszan elnyúló agóniájának híre Párizsban érte Esterházy Lujzát, aki a következőket jegyezte fel emlékiratában: „Mivel ő miatta vesztettük el földi otthonunkat, felajánlom az Úrnak, hogy ezt a veszteséget alázattal elfogadom azért, hogy az ő lelke meg tudja találni az utat a mennyei otthonba. Másnap (szeptember 4-én) már a halála hírét közli a rádió.”
Esterházy János börtönéveinek minden vasárnapján imádkozott ellenségeiért. Ezek között ott kellett szerepelnie Edvard Beneš elnök nevének is.
Megjelent a Magyar7 2025/43-44. számában.
