„Batrán! elereé magyár!”
A tavaszi hadjárat második hadműveleti szakaszában, 1849. április 19-én Nagysalló mellett fényes győzelmet arattak a honvédek. Tápióbicskei, isaszegi és váci fiaskóit követően Klapka György vezérőrnagy itt már megemberelte magát és Görgei távollétében derekas módon vezényelte le az ütközetet.
1849 március végén a magyar fősereg a Tiszánál állt, aztán pár nap leforgása alatt – Hatvannál, Tápióbicskénél és Isaszegnél győzve – a magyar főváros alá érkezett. Kossuth Pest-Buda visszavételére buzdított, de a gödöllői haditanács a szorongatott Komárom felmentéséről határozott. A hadjárat második szakaszának terve hasonlított az elsőhöz, ezúttal Aulich Lajos vezérőrnagy II. hadteste csapott „lármát” Pest alatt, a cselnek pedig Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy felült és elhitte, hogy a magyarok Pest és Buda visszafoglalására készülnek. Elcsapták a fővezérségből, helyébe báró Ludwig von Welden táborszernagy lépett. Mindeközben Damjanich János vezérőrnagy III. hadteste utat nyitott Vácnál és a Duna bal partján a magyar fősereg Komárom felé indult.
A kiáradt Garam komoly akadálynak bizonyult, április 18-án Nagyszecsénél partot váltott az I. és a III. hadtest, míg a VII. hadtest hadihídja csak másnap készült el.
A detronizáció híre ekkor érte utol a honvédeket. A legénység számára meg kellett magyarázni ennek értelmét, amiről szentkirályszabadjai Karsa Ferenc őrmester (hajdúsági 52. honvédzászlóalj) is említést tett naplójában: „Az őrnagy leszáll a lováról, elővesz egy újságlapot, olvassa a függetlenségi nyilatkozatot, tehát nincsen király. ’Éljen a köztársaság!’ hangzik mindenfelől. Ezen a napon oldotta meg a magyar hadsereg a köztársaság fogalmának definícióját olyaténképpen, mint az később történelmileg helyesnek fogadtatott el.
A báró Ludwig Wohlgemuth altábornagy parancsnoksága alatt sebtében összeállított tartalék hadtestre hárult a feladat, hogy a Garam vonalát tartsa. „Szép tavaszi nap” volt április 19-e, amikor Nagysallónál Klapka és Damjanich honvédei megütköztek a császáriakkal, s a magyar diadalt a VII. hadtest beérkező huszárjai és tüzérei tették teljessé.
A győzelmet az ideiglenes fővezér, Görgei Artúr vezérőrnagy távollétében vívták ki, aki a lévai várromból messzelátója segítségével követte nyomon alvezérei tevékenységét.
Vitézeink szakadatlan ’éljen’ kiáltások közt vonultak előbbre és előbbre az ellenség ágyúgolyói közt s a város alá érve, heves utczai harcz fejlődött ki. (…)
Iszonyu vérengzés fejlődött itt ki most. Minden házat, minden sövényt ostrommal kellett bevenni. A vörössapkások hatalmasan működtek s daczára, hogy az ellenség a közel fekvő magaslatokról granátokkal s röppentyükkel boritották el az elfoglalt utczákat, a neki hevült honvédek, vitéz parancsnokaik példái által buzditva, rendületlenül megállották a harcztüzet s nyomról nyomra haladva, elvégre is kiverik az ellenséget a városból.”
A hadnaggyá előléptetett Karsa Ferenc másként adta vissza Guyon szavait: „mi vagy te? magyar vagy te? kell neked szabadság? … szar vagy nem magyar vagy. – szar kell neked nem szabadság; gondolod hogy a német ördög? … Előre!”
Az ütközet korántsem volt olyan romantikus, mint ahogy azt az utókor gondolja. „Borzasztó a csata mind; de ez nagyszerűen borzasztó volt. – Halommal feküdtek itt a holtak és haldoklók a merre a szem látott mindenütt. Itt egy kéz, a másik láb nélkül, amott két-három gránátos hever egymáson egyik halva már, a másik félkönyéken kérve a halált, – írta Szalkay százados – amott ismét egy másik ég felé nyújtott kezekkel könyörög, hogy rá ne tapossunk.
A hat óra hosszat tartó ütközetben a honvéd tüzérség mellett a szegedi 3. (fehértollas), a kassai 9. (vörössipkás), a lévai 17. – „mely ritka hősiességgel vivott” –, a debreceni 28. és a zalai 47. honvédzászlóalj, a győri 19/III., a debreceni 39/III. és az eperjesi 60/III. sorgyalogzászlóalj, továbbá a lengyel légió katonái tüntették ki magukat. A császáriak vereségét tetézte, hogy halottakban, sebesültekben és foglyokban mintegy kétezer embert veszítettek.
A győzelem nagyságával nemcsak a parancsnokok és a táborkar, hanem a honvédek is tisztában voltak. A lévai 17. honvédzászlóalj egyik őrmestere, a 15 éves Büttner Emil így számolt be édesanyjához intézett levelében: „Újra egy nagy és elhatározó csata, melyhez hasonlóan ő császári és királyi felsége hős serege nemigen sokszor veretett meg.”
Miközben ezért valamennyi parancsnok úrnak és csapattestnek köszönetemet fejezem ki, egyúttal biztosítékot adok arra, hogy kötelességszerű törekvésem lesz, hogy azokat, akik e nap folyamán különös érdemeket szereztek, részesévé tegyem annak a megszolgált kitüntetésnek, melyet a haza harcosai legderekabbjai számára elismerése jeleként meghatározott.
Még néhány nap, mint a tegnapi, és az ellenségnek hazánk szent földjét éppen oly csúfosan kell elhagynia, mint amilyen arcátlanul a földjére lépett. Éljen Magyarország! Éljen a szabadság!”
A szétkergetett császári csapatok ellenállásának felszámolása még napokig tartott, ezen összecsapások sorából emelkedett ki az április 20-i kéméndi ütközet.
Az út megnyílt Komárom felé.
Megjelent a Magyar7 2024/16. számában.
