Barangoló: Zebegény és festője, Szőnyi István
Zebegény a dél-honti táj, a festői Dunakanyar egyik legvonzóbb települése, a felvidékieknek is egyik kedvelt kirándulóhelye. Csáky Károly írásával hazai tájakon folytatódik a Barangoló, a ma7 médiacsalád turisztikai rovata.
Útikönyvében Cseke László így ír a vidékről: „A nyugat felől érkező Duna a község magasságában változtat irányt, teljesen délre fordul, hogy utat találjon magának a Börzsöny és a Visegrádi-hegység romantikus szurdokában. Erre a településre valóban találó a festői jelző, a Duna patkó alakú kanyarulata úgy végződik a két hegy között, mintha megszakadna további folyása.”
Fényes Elek a Duna-part „felséges vidékének” nevezte a 19. században 560 magyar–német katolikus lakosú falucskát, amelynek „fő gazdagsága – mint írta – jó bort termő hegyében, sok gyümölcsében, szép tölgyes erdejében, s Duna-malmaiban áll”.
A falu melletti hegyen már az 1200-as években fennállt a Benedek-rendi szerzetesek kolostora, melynek romjai a XIX. században még álltak a Duna-parton, szemben a régi dömösi zárda romjaival. A kolostor közelében három remetebarlang is volt, ám a török hódítás végére ez a falu is szinte teljesen kipusztult. A XVIII. században erdőművelő és favágó szlovákok, később németek települtek a községbe.
A mai templomot a XX. század elején emelték Kós Károly tervei alapján, a szecesszió törekvéseinek és az erdélyi népművészet hagyományainak stílusövezetében. 1908. szeptember 8-án tették le az alapkövet. Belső szerkezeti megoldásaival még kapcsolódik az évszázadokon át uralkodó katolikus tradícióhoz, külső formájában azonban már nem egy szokványos egyházi építmény.
Mindenekelőtt a torony aszimmetrikus elhelyezésével tér el a hagyományoktól. A szentély ablakainak festett üvegei Szent Istvánt, Szűz Máriát és magyarországi Szent Erzsébetet ábrázolják.
A freskókat és a dekoratív részletek kidolgozását Körösfői Kriesch Aladár (1863–1920) tervezte. A freskók Nagy Konstantin látomását ábrázolják a Szent Kereszt diadaláról és felmagasztalásáról. A szentély ívének freskói a felhőkön trónoló imádkozó angyalokat és a keringő égitestekkel körülvett Atyaistent ábrázolják, kezében a keresztre feszített Krisztussal. A templom berendezési tárgyait Kós Károly társtervezője, Jánszky Béla (1884–1945) tervezte.
Zebegény további szakrális emlékei közé tartozik a Duna völgye fölötti meredek dombon álló, 1849–53 között Fischer József által építtetett barokk oromzatos, homlokzati tornyos, klasszicista stílusú Kálvária-kápolna. Oltárának freskóját Bélaváry Alice festette. Ennek tornyában helyezték el 2001-ben a Nemzeti Emlékezés Harangját, amely mindennap fél ötkor megkondulva emlékeztet a trianoni békediktátumra.
A kápolnához a temetőtől kőből épített keresztút vezet kilenc stációval. A többi stációt a kápolna külső falán helyezték el.
A Kálvária-domb lábánál áll a Sziklaszentély, amelyet 1938-ban építtetett Jekey László és Bartóky Magda Hendrich Antal tervei alapján. A szentély címeres homlokzattal, kovácsoltvas kapuval épült az egykori remetebarlang elé. A Kálvária-domb tetején áll a Trianon-emlékmű is. Az emlékműegyüttes Maróti Géza (1875–1941) szobrász tervei alapján készült 1935–38 között. Az emlékegyüttes része a Zebegényi országzászló, a hősi emlékmű és a Hősök tere a Krisztus-oszloppal.
A táj szépségét a művészek is korán felismerték. Itt töltötte nyarait Bernáth Aurél (1895–1982), de a XX. századi magyar festészet kiemelkedő nagymesterét, Szőnyi Istvánt (1895–1960) is magával ragadta a honti táj ékessége, a Dunakanyar gyöngyszeme. A modern magyar művészet egyik kiemelkedő alakja a két világháború között itt telepedett le.
A ház, amely 1960-ban bekövetkezett haláláig otthona volt, 1967-től a festő emlékmúzeuma, s egyben a művész legszebb képeinek kiállítóhelye.
Szőnyi művészete tulajdonképpen Zebegényben teljesedett ki. „Festészetének halk és mégis messze hangzó líráját (...) Zebegény, a Dunakanyar gyengéd, áttetsző párával átitatott szépsége ihlette” – írta róla Dániel Kornél. Genthon István szerint Zebegényben a Dunakanyar, a család, a földművelő lakosság „a festői motívumok megszámlálhatatlan sokaságát kínálták neki”.
Pályája kezdetén olyan remekművű rézkarcok születtek, mint a Behavazott falu (1927). A reneszánsztól ihletve óriási méretű alakos kompozíciókat is festett. Ilyen például az Átkelés a Dunán (1928). Az emlékmúzeumban látható többek közt Szőnyi fő műveinek egyike, a Zebegényi temetés (1928), melyen „az alakok rajza teljesen realisztikus, a hangsúly a sötét, fanyar színekből felderengő fejeken és főleg az elfáradt,nyugalmat élvező kezeken van.” (Dániel Kornél). A húszas évek végén sajátos formanyelvét „a napfényjárta színek, lágy tónusok és passzív, meditatív líra” jellemzi. Mint a Magyar életrajzi lexikonban olvassuk: „Humánus szemlélete, lírai érzékenysége révén a kor egyik legharmonikusabb életművét alkotta meg.”
1937-től a képzőművészeti főiskola tanára volt, de már ezt megelőzően szabad-iskolájában nevelte a fiatalokat. „Művészi hitele, emberi magatartása miatt nagyon szerették tanítványai.” Tanárként szerkesztette és részben írta A képzőművészet iskolája című könyvet (1941). Önálló kötete 1943-ban jelent meg Kép címmel.
A negyvenes években több vallási tematikájú képet festett, és egyházi megbízásokat is kapott. Ő festette például a győri nádorvárosi templom freskóit is. Szőnyi grafikusként is kiválót alkotott, amiről akvarellek, rézkarcok, táblaképekhez, freskókhoz készült tanulmányok tanúskodnak.
A művész hatvan éve, 1960. augusztus 30-án váratlanul hunyt el Zebegényben. Amint az emlékmúzeum kiállítási vezetőjében olvassuk: „Hűséges tanítványai híres képére, a »Zebegényi temetés«-re emlékezve vállukon vitték fel koporsóját a hegyoldal kis temetőjébe, ahol az egész ország művészi közvéleményének gyásza mellett helyezték örök nyugalomra.”
