2022. október 9., 16:18

Barangoló: Vasárnap Tuniszban - KÉPGALÉRIÁVAL

Augusztus végét Tunéziában töltöttük feleségemmel. Vasárnap Tuniszba mentünk egy kis városnézésre, s hogy misén vehessünk részt a főváros Páli Szent Vincének szentelt katedrálisában. Az írás aktualitását az is adja, hogy a névadó szentet szeptember 27-én ünnepeljük. 

1_halpiac
Galéria
+6 kép a galériában
halpiac Tuniszban
Fotó: Csermák Zoltán

Bevallom, nagyon szeretem Tunéziát. Mintegy tizenhat alkalommal jártam az országban, s egy könyv ötletét is melengetem szívemben. Sajnos e kötet a pandémia okozta anyagi nehézségek miatt egyre távolabb kerül a megvalósítástól. Három év után keltem ismét útra feleségemmel. Hammametben szálltunk meg, a vasárnapot, az Úr napját viszont egy kis tuniszi programra szántuk. 

Taxival Tuniszba

Szálláshelyünkről louage-zsal, iránytaxival utaztunk a fővárosba: gyors, olcsó, s a centrumban teszi le az utast. Most sem csalódtunk, kettőnknek az oda-vissza száznegyven kilométeres út hat euróba került. Egy sokat megélt Fiatba szálltunk be, a társaság igen vegyes volt, az idős parasztasszony, s a Franciaországban élő tunéziai is ezt a közlekedési eszközt választotta. „Hány kilométer van a kocsiban?” – érdeklődtem a végén a vezetőtől, aki elgondolkozott, majd nyolcszázezerre tippelte. Drága volt számára az idő, százhúsz kilométeres sebességgel repesztettünk az autóúton, kevés kocsi előzött meg minket. A sztráda minősége kitűnő, s a korábban tapasztalt szeméthegyek is eltűntek az út széléről. Olajfaligetek mellett suhantunk el, s feltűnően sok szőlőültetvényt figyelhettem meg. A térelválasztók kaktuszkerítések voltak, később a piacon találkoztam is a gusztusos, zöldes-pirosas termésükkel. Fura rakományú teherautókat hagytunk le, az egyiken birkákat szállítottak, hálóval fogták oda a platóhoz a megrettent állatokat.

A másikra birkabőröket raktak, tulajdonosaik reggel még élhettek, mert az irhák igencsak véresek voltak. 

A mikrobusz végállomása az óvárostól nem messze volt, így a Medinában sétáltunk egy kiadósat. A negyed a Világörökség része, nem véletlenül, hiszen évezredes kultúrának az őrzője. Az ódon házak között kapott helyet a bazár, sajnos a boltok a világ minden részén kapható bóvlikra álltak rá, az egyedi, kézműves termék egyre ritkább. Ritkább, de még létezik, a kitartó betérő értékes szőttesek és kerámiák között is válogathat, a régiségboltokban pedig igazi kincsekre lelhet. Talán egy évtizede vásároltam az egyik antikvitásban egy zsidó tóra mutatót, egy jadot, a kis ezüst tárgy azóta is családunk féltett kincse. Igen, a zsidóság a XIII. században alapította helyi negyedét, a Harát, s csak a második világháborút követően költözött egy egészségesebb, modernebb városrészbe. Az óvárosban számos kapun és ablakon láthatunk még Dávid-csillagot. Amennyiben a betérő elszakad a főutcától, a rabszolgapiacon nagyon szép, a keresztény rabszolgák épületére lelhet ebben az ódon környezetben.

Irány a piac

Útközben figyeltük az árusok portékáit, az iskolaszerek vitték a prímet. A táskákat giccses amerikai rajzfilmfigurák díszítették, a gyerekruhák javarésze nejlonból volt, ami a nagy melegben igencsak megkínozhatta viselőjét. 

A központi csarnok nem változott, ugyanolyan koszos és zsúfolt volt, mint korábban. A zöldségszektor kínálata lenyűgözött, folyamatosan érkeztek a megrakott kordék, a trógerek hangos szóval hessentgették szét a tömeget. 

A halpiac igen korán nyit, így még fényes lámpák alatt csillantak meg a pikkelyek. Az árusok egymást túlkiabálva kínálták a halak széles választékát, hiszen, ha nyakukon marad az áru, az másnap már nem eladható. Az egyik hentes éppen egy méretes halat vágott szét, a vér a padlóra csurgott, a felesleges belsőséget is lelökte a földre. A tojáspiacon érdekes látvány fogott meg, a tojáshegyen egy ványadt macska aludt békésen.

Ezt követően végigsétáltunk a város promenádján, a Habib Bourguiba sugárúton. Megálltunk a nevezetes Afrika Hotelnél, ami magasságával emelkedik ki a környezetéből. A huszonkét emeletes épület tetején egykor magam is forgathattam filmet, páratlan kilátás nyílik a magasból a metropoliszra. Megálltunk a Városi Színháznál is. A békeidők egyik legszebb épülete 1902-ben nyitotta meg kapuját, többször jártam benne opera- és balettelőadáson. A mellette lévő Színház Kávéház – stílusa alapján – együtt épülhetett a teátrummal. Beültünk mi is egy kávéra, telt ház fogadott, nehezen találtunk helyet. A közönség a békeidőket idézte, szépen felöltözött családok fogyasztották villásreggelijüket, vagy fagylaltoztak.

Szentmise a bazilikában

Rápillantottunk az óránkra, sietnünk kellett, a Páli Szent Vince-katedrálisban tizenegy órakor kezdődött a mise. A neogót és bizánci stílusban épült templomot 1897 karácsonyán szentelték fel. Nem véletlen a névadó kiválasztása, hiszen a később szentté avatott férfit, a lazarista missziós rend és az Irgalmas Nővérek Társulatának megalapítóját egy kalandos út után rabszolgának adták el Tuniszban, minden bizonnyal a már említett óvárosi piacon. Szabadulása is csodaszámba ment. Szent Vince hatása a világegyházban nagyon jelentős, művei magyarul is megjelentek, a budapesti Haller utcában is róla neveztek el templomot.

Az Isten háza előtt két páncélozott jármű parkolt, a korábbi merényleteken okulva a tunéziai biztonságiak semmit nem bíznak a véletlenre.

A katedrális főbejárata zárva volt, egy mellékutcából – biztonsági ellenőrzés után – lehetett bejutni az udvarára. A templom mellett kapott helyet az érsekség, ahol korábban magam is készítettem interjút az akkori érsekkel, a jordán származású Mgr Lahhammal. Az egyik épületszárnyból énekkari próba hangjai szűrődtek ki, egy apáca egy köteg kottával igyekezett a kórushoz. Beszédbe elegyedtünk, elmondta, hogy két misét tartanak a katedrálisban, a kilencórás, úgynevezett olasz misét, s a délelőtti nagymisét. Az előbbi már csak nevében „olasz”, csupán néhány itáliai látogatja. A tizenegy órakor kezdődő szertartás viszont igen népszerű, a hívek nyolcvan százaléka a Tuniszban tanuló afrikai egyetemisták soraiból kerül ki.

Amíg szállingóztak a hívek, a kis múzeumot tekintettük meg. Az egyházi relikviák mellett tablók mutatják be a karthágói, majd a tuniszi egyház életét. Van miről beszámolni, az észak-afrikai közösség az ókeresztény időkig, Szent Ágostonig vezetheti vissza múltját. 

Közben a bazilika szép lassan megtelt, ünneplőbe öltözött fiatalok érkeztek egyedül, vagy csoportokban. A hölgyek csodálatos hajkölteményekkel, ezerszínű ruhákban pompáztak. A férfiak közül többen zakót viseltek. Aktivisták ügyeltek az ülésrendre, mindenkit a helyére vezettek. A „kacérabb” ruhát viselő ifjú hölgynek egy kendőt terítettek a vállára. Népszerűek az oszlopokon elhelyezett ventilátorok alatti helyek, mások kis legyezővel hűsíttették magukat. Nagyon sok volt a gyerek és a kismama, egy ifjú apa habos-babos ruhát viselő kislányát tartotta a karjában, felesége csecsemőjét dajkálta. Amikor a kisded nyugtalankodott, a mama a hátsó sorokba vitte megszoptatni. Az atya hosszasan beszélt, felhívta a hívek figyelmet a templom védőszentjének méltó megünneplésére szeptember 27-én.

A mise igazi élményként maradt meg, s ez főleg a már említett kórusnak köszönhető. A dalárda jó hangú tagjai francia, taizéi, törzsi énekekkel dicsérték az Urat, az utóbbiaknál a dobok is előkerültek. A társaság együtt mozgott a zenével, ringásukat a közönség is átvette.

A végén a hívők nagy tapssal jutalmazták a szolgálatukat.

A szertartás után taxiba vágtuk magunkat, s a híres Bardo Múzeumba igyekeztünk. A sofőr korrekten figyelmeztetett, hogy az épület szerinte zárva van, de kértük, hogy azért mégis próbáljuk meg. Megkerültük az óvárost, a minisztériumi negyedet, s közben beszélgettünk. Kiderült, vezetőnknek három lánya és két fia van, a lányok férjhez adása általában nagy terhet ró a családok vállára. Az „örömszülők” általában hitelt vesznek fel, amelynek részleteit még sokáig nyögik. Egy börtön mellett haladtunk el, vezetőnk megjegyezte, hogy lopásért maga is ült másfél hónapot, de az már a múlt, ma már a családjának él. Közben megérkeztünk, és sajnos gépkocsivezetőnknek volt igaza, biztonsági okokból, a parlament feloszlatásának következményeként, (a múzeum a kormánynegyedben található) tartott zárva az afrikai kontinens – a Kairói Egyiptomi Múzeum után – második legjelentősebb gyűjteménye.

Nem maradt más hátra, ismét iránytaxiba ülünk, s egy óra után már a tengerparti szállodánkban élvezhettük a vakáció örömeit.

Páli Szent Vince
Galéria
+6 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.