Barangoló: A vasminiszter
Sárgásbarna levelek siratják az elmúlt nyarat. Reszkető könnycseppekként gördül végig rajtuk az eső, s mossa el a szép emlékeket, akár a megsárgult pergamenlapokról az írást, s eltűnnek a múlt mondatai. Így tűnnek el a tájról szavaink, s csak itt-ott a sírköveken marad az írás, kik is voltunk itt, valójában. Szebb időket is megélt már ez a táj, amikor még itt becsülete volt az igaz magyar embernek.
Nézem Baross Gábor komor, szürke mauzóleumát s elmémben József Attila sorai duruzsolnak: „Íme, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem.” A Baross család nemesi rangját (a bellusi Baross Péter) I. Miksától kapta 1575-ben.
A Baross címerben található rózsákkal keretezett nemesi liliom sok helyen feltűnik a vasminiszter mauzóleumán is. Nem messze innen, a hegyek szorításában született, s itt, Klobusicon alussza örök álmát az az államférfi, akit talán sosem tituláltak a legnagyobb magyarnak, pedig méltán megérdemelné (s ezzel nem Széchenyi érdemeit akarom csorbítani).
Bellusi Baross Gábor Trencsén megyében, Barossházán (ma Pružina) született 1848. július 6-án. Teljes nevén Baross Gábor János Jusztin. Édesapja bellusi Baross Antal járásbíró (1819–1894), édesanyja, szentmiklósi Pongrác Natália (1825–1916). Léván és az Esztergomi Bencés Gimnáziumban, majd a Budapesti Magyar Királyi Tudomány-egyetemen tanult. Kiváló szellemi képességei hamar megmutatkoztak, így 1869-ben már megyei aljegyző, majd 1874-től főjegyző és árvaszéki elnök tett.
Trencsén megye különösen sokat köszönhet neki. Megoldotta a trencséni gimnázium szegény diákjainak étkeztetését. Neki köszönhető a trencséni nőegylet létrehozása, de dalárdát is szervezett ugyanitt. 1874-ben ő alapította a Vágvölgyi Lapot. 1875-ben egyhangúlag választják meg a Illava-puhói választó kerület országgyűlési képviselőjének. Folyton tanul, képezi magát. Gazdag magyar szókincse, ékesszólása mellett németül, angolul és franciául is kitűnően beszél.
Minden kezdeményezést támogatott, amely a Felvidék fejlesztését szolgálta. Tagja és létrehozója a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületnek, valamint 1885-ben a Magyarországi Tót Közművelődési Egyesületnek, amelynek vagyonát későbbiekben a Matica slovenská örökölte.
Csaknem száz gyárat alapított. Ennek ellenére a Felvidéken meglehetősen kevés szobra van. Vajon miért?
1886 decemberétől Magyarország közmunka és közlekedésügyi minisztere (1886–1889), ideiglenesen vallás- és közoktatásügyi (1888), valamint belügyminiszter (1889). 1889. június 16-tól haláláig, 1892. május 8-ig Magyarország kereskedelemügyi minisztere. Beosztottainak és kollégáinak nem volt könnyű dolguk, hiszen másoktól is megkövetelte azt a precizitást és iramot, amit ő képviselt. Életének utolsó éveiben már csak olyan alkalmazottak voltak körülötte, akik bírták a megerőltető tempót.
Sosem hajszolta a titulusokat, még hadnagyi rangjáról is lemondott. Kitartó, nívós munkáját mindenhol elismerték. Ferenc József a Vaskorona rend I. fokozatával és a Lipót-rend Nagykeresztjével is kitüntette. Mikszáth, aki képviselőtársa volt, Tisza Kálmánnal együtt a parlament legnagyszerűbb egyéniségének tartotta. Senki nem tett annyit a magyar közlekedés ügyéért, mint ő. Megalapította a postatakarékpénztár intézményét, amely hihetetlenül gyorsan elterjedt az egész országban. Létrehozta az önálló Magyar Királyi Postát, amelyet egyesített a Távírdával. Megalapította a Postatisztképzőt, és megteremtette a modern hírközlés jogi és szervezeti kereteit.
Budapest és Bécs között már 1890-ben átadták az első telefonvonalat.
Elsőként dolgozott ki rendeletet a közbeszerzésekre, előnyben részesítve a hazai ipart és termelést. Közreműködésével mintegy száz gyárat és ötven iskolát hoztak létre. Szorgalmánál csak hazaszeretete volt nagyobb. Végül is ez irányította egész életét. Nagy-Magyarország hajózása, közút- és vasúthálózata sokat köszönhet a fáradhatatlan vasminiszternek. Érdemes megnézni, Magyarország vasúthálózatának térképét Baross tevékenysége előtt és után.
A Felvidéken vasúthálózatról nem is beszélhetünk Baross minisztersége előtt. Olyan sűrű és jó minőségű vasúthálózatot épített, hogy máig azokat a vonalakat használjuk. Jelentősen csökkentette a vasúti menetjegyek árát. A fiumei tengeri kikötő és a hajógyártás nagymértékben neki köszönhető. Számos hidat, köztük az első pozsonyi, Ferenc Józsefről elnevezett hidat is Baross Gábor kezdeményezésére építik meg. Életének nagy művét, a Vaskapu-csatorna átadását már nem élhette meg.
Bátran nevezhetnénk őt a legnagyobb magyarnak, ha ez a titulus már nem lenne foglalt.
Petrasovics László a vasminiszter életrajzírója nem véletlenül írja Eperjesen megjelent könyvében: „Nem kicsinyes pártpolitikai, vagy önző célokért való küzdelemben látta ő a képviselői kötelességek teljesítését, hanem abban a törekvésben, mely mindenben a nemzetnek akar hasznára válni.”
Fáradhatatlan munkásságával a halálba hajszolja magát. A vasminiszter 1892. május 9-én befejezetlenül hagyta itt a komáromi Erzsébet hidat, a Vaskaput és azt a csodálatos világot, melyet kialakított a Kárpát-medencében. Budapesten halt meg, ezért először itt vettek tőle búcsút május 11-én. Szerették és tisztelték őt az emberek. Mindez visszaköszön a gyászmenetről készült fényképeken, hiszen emberek százezrei álltak sorfalat az utcákon, amerre elhaladtak koporsójával. Budapestről mivel is kísérték volna utolsó útjára, haza, mint vonattal.
Két szerelvény indult Illavára, az elsőn a miniszter földi maradványai, a másodikon pedig a magyar kormány képviselői és további elöljárók utaztak a végső búcsúztatásra.
Illaván a Mindenszentek-templom kriptájában temették el, de nem ez lett a végső nyughelye. A magyar állam 1895-ben mauzóleumot épít Illava mellett, Klobusicon a legszorgalmasabb magyar nemesnek. Azóta is itt pihen, persze nem háborítatlanul. A harmincas években a hátsó ablakon keresztül betörtek a mauzóleumba és kirabolták.
Hogy mit vittek el, senki sem tudja, mert a rendőrség nem vette fel a kapcsolatot a Pesten élő rokonokkal, így nem is tudták, mit rejthetett a sír. Holttestét azonban békén hagyták. Azt hihetnénk, kincseket, gazdagságot hagyott hátra, de nem, mert mindent az ország javára fordított. Halála előtt ezért súlyos anyagi gondjai voltak.
Komor gondolatainknál talán csak az idő szomorúbb, így búcsút intünk a mauzóleumnak, s tovább indulunk fiammal a klobusici Sipeky-kastély felé. Baross Gábort sok szép élmény fűzte ehhez a kastélyhoz, hiszen innen származott felesége, Sipeky Karolina.
Klobusic ma Illava része, s van itt egy másik temető is, az illavai. Itt nyugszik Baross Gábor édesapja, akinek sírját szintén sikerült megtalálnunk.
Illavától néhány kilométerre a hegyek szorításában akár egy rugó nyújtózkodik Pruzsina, az egykori Barossháza. Nagy szülöttje után a huszadik század elején kapta új nevét, ám nem sokáig használhatta. A vasminiszter szülőházának ma már a nyomát sem találjuk, mint ahogy az egykoron rajta díszelgő emlékplakettet sem. A Loránfi Antal készítette emléktáblát ugyanúgy elmosta az idő, mint Baross Gábor emlékét.
Amikor szülőházáról kérdezgetünk és fotózni kezdünk, elzavarnak bennünket. Szülőháza helyén a magyar állam jóvoltából ma egy emlékmű található.
Pruzsina „nagy szülötteiről” a falu információs táblája is megemlékezik. Vasminiszterünkről csak ennyit olvashatunk: „Gábor Baroš – buržoázny politik a národohospodár, známy ako Železný minister Slovenska”. Vagyis burzsoá politikus, nemzetgazdász, Szlovákia vasminisztere. Kishitűek... nyugtázom. Ezért rombolták le szülőházát, tűntek el emléktáblái. A pozsonyi Baross utca is más névre „hallgat” ma már. Igaz, a szomszédságában napjainkban parkot neveztek el róla. Átkeresztelt utcáink névadói vajon mennyivel tettek többet az itt élő emberekért?
Megjelent a Magyar7 hetilap 5. számában.
