Barangolások Valenciában
Szeretem az időutazásokat. Általában a kövekből készült ódon épületeket bámulom nagy érdeklődéssel, most azonban egy olyan városba utaztam, ahol a múlt és a jövő kezet fog egymással, s mindkettő nívósan képviselteti magát.
Valencia, a maga 800 ezer lakosával Spanyolország harmadik legnagyobb városa, Európa második legforgalmasabb kikötője, ahonnan Spanyolország exportjának 20%-a indul.
Krisztus előtt 138-ban a háborús veteránok számára alapított itt települést a római konzul, Decimus Junius Brutus Callaicus, Valentia néven. Eltelt jó száz év, és Hispánia egyre jelentősebb részévé vált az a terület, amelynek fővárosává nőtte ki magát Valentia. Óvárosi sétáink alkalmával akarva akaratlanul is római emlékekbe botlunk. Sokat tudnának mesélni ezek a kövek, volt, hogy római építmények, máskor mecsetek, illetve székesegyházak voltak. Hiába, a „a kő marad”.
Itt van például az egykori római Fórum, vagyis az a főtér, ahol a városba vezető két római főútvonal, a Cardo (a mai San Vicente) és a Decumanus (a mai Caballeros út) adott randevút egymásnak. Ma Virgen térnek nevezik ezt a helyet, amelyen a Túria vagy más néven a Neptunusz szökőkút áll. Neptunusz alakját nyolc lány szobra veszi körbe, akiket csupán a valenciai nők kontya mögötti fejdísz öltöztet. Egy-egy korsót tartanak, melyekből ömlik a víz.
A hölgyek a Túria folyó nyolc öntözőcsatornáját jelképezik, melyeket annak idején még az arabok építettek. A csatornák nevét a szobrok talapzatába vésték. Manuel Silvestre Montesions alkotására méltán lehetnek büszkék az itt élők. Az arabok 711-ben foglalták el, így a Cordobai Kalifátus része lett az akkoriban Balanszijának nevezett helység. Az arab erődítmény falai még ma is sok helyütt megtalálhatók. 1094-ben a keresztények ugyan visszafoglalták a várost, ám csupán hat évre. Keresztény hatalomváltást igazából csak I. Aragóniai Jakab győzelme hozott 1238-ban.
Háborúk és járványok pusztításai után a 14. század végén a selyemkereskedelem hozott némi fellendülést Valenciának. A 15. században azonban az Aragón Korona legnépesebb és leggazdagabb városává fejlődött. Ekkoriban már az egész környék fehéreperfák nevelésével foglalkozott, a városban pedig több selyemkészítő műhely is működött. Ekkor épült a Tőzsdepalota, amit ma Selyembörzeként ismerünk. A város gyöngyszeme ez a gótikus palota, amely 1996 óta a világörökség része.
A Túria szökőkút közvetlen szomszédságában található a város legismertebb épülete, a Szent Mária-székesegyház, ahol a Szent Grált őrzik. Ez az épület jó példája lehet a történelmi hatalomváltásoknak. Római templomnak épült, majd mecsetté alakították át az arab hódoltság idején, a későbbiekben pedig katolikus székesegyház lett. A katedrális építését 1262-ben kezdték, és számos építészeti stílus jegyeit fedezhetjük fel az épületen, hiszen egészen a 18. század végéig formálták mai alakjára. 1437 óta itt őrzik a katolikus egyház egyik legbecsesebb ereklyéjét, vagyis azt a kelyhet, melyből Jézus az utolsó vacsorán ivott. Eredetiségét persze sokan vitatják, ezért sok különböző vizsgálatot végeztek el rajta, amelyek végül egybehangzóan igazolták a pohár eredetiségét.
Természetesen csak a kehely eredetiségéről van szó. A serleg díszes tartószerkezete a későbbiekben, vagyis a 11. században készült. Így az aranyállvány, amelybe belefoglalták, mintegy ezer évvel későbbi. A kehellyel II. János Pál és XVI. Benedek pápa is misézett. Amennyiben erre járnak, okvetlenül nézzék meg a katedrálisban található múzeumot. Valóban felbecsülhetetlen értékű műkincseket őriznek itt.
Hogy szomjúságunkat oltsuk, beülünk a katedrálissal szemben, a Reina tér és a Szent Katalin tér találkozásánál lévő Horchateriába, ami cukrászdának, de egyben koktélbárnak is felfogható, és kitűnő, tigrisdióból készült horchatát lehet ott inni. Történelmi eseményeket ábrázoló csempefalait mindenképpen érdemes megtekinteni.
A mexikói ízek után Valencia El Carmen negyedébe látogatunk, amelynek labirintusszerű utcái megidézik a történelmet. Több múzeum és kulturális létesítmény esszenciája ez a városrész.
Déli irányba haladva a székesegyháztól nem messze van a Központi Vásárcsarnok. Európa egyik legnagyobb, 86 000 négyzetméternyi piaca a város legszebb szecessziós épülete. A Nemzeti Múzeum és a La Nau Kulturális központ innen keleti irányban található. Amennyiben még délebbre megyünk, elérjük a Placa de Boust, a híres bikaviadal-arénát.
Az állandó háborúskodás erős védrendszert kívánt, amelynek nevezetes részei a ma is nagy becsben tartott városkapuk. Tizenkét kapun keresztül lehetett a városfalakon belülre jutni. Ezek közül a legismertebb a Serranos-kapu. Az esti harangszó előtt a várfalon belülre kellett kerülni, különben kint tölthették az éjszakát. A 14. század végén épült kapuban fogadták a nagyköveteket és magát a spanyol királyt is, ha erre járt. Volt itt börtön és kincstárépület is. A spanyol polgárháború idején a Prado Múzeum műkincseit őrizték itt.
Torres de Qart, vagyis negyedik kapunak nevezik a nyugati kaput. Ebben 1626-tól egészen a 18. századig női börtön működött. Mi a porta de la Mar kapu közelében szálltunk meg, mert innen csak egy lépés az óváros és jó a közlekedés a Művészetek és Tudományok városa felé is.
1957-ben a Túria folyó árvize óriási károkat okozott a városnak, így elhatározták, hogy elterelik a folyót, a helyén pedig egy gyönyörű parkot létesítenek. Nos, ezt az ötletet csodálatosan sikerült megvalósítani. Mind a 18 hidat meghagyták, alattuk pedig, folyó híján, maga az élet hömpölyög.
Szállodánk mellett esténként tánciskolákat tartottak a híd alatt (rengeteg fiatallal), mások rúgták a bőrt a focipályán, odább idősek üldögéltek és sétálgattak a pálmák alatt, a Guliver parkban pedig apróságok játszadoztak. Másnap, tovább haladva az egykori folyó deltája felé, a Művészetek és Tudományok Városához érve a jövőben találtuk magunkat. Először az Operaház épületét pillantottam meg, s a földbe gyökerezett a lábam. A kagylónak nevezett épület szerintem Don Quijote rostélyos sisakjára hasonlít, főleg, ha a Planetárium irányából nézzük. Kétoldalt az emeleten pálmafákkal övezett parkok vannak, ahová az előadások közötti szünetben ki lehet ülni. A sci-fi-filmekbe illő óriási épületek körül medencék vannak, amelyeknek a vize érezhetően hűti az amúgy elviselhetetlen hőséget.
A helyiek egyszerűen csak így nevezik az operaház melletti Planetárium épületét. Találó a becenév, hiszen a futurisztikus épület valóban egy óriási szemre hasonlít, amelynek szemhéja fel-le mozog az időjárás függvényében. Amikor nyitva van a szem, szépen látszik a szemgolyó, mely előtt elhaladva jutunk el a Fülöp hercegről elnevezett Tudományok Múzeumához. Ez egy óriási bálna csontvázára hasonlító épület, amelynek emeletein szórakozva tanulhatunk. Földszintjén egy kosárlabdapálya található, míg az első emeleten a Túria kertet csodálhatjuk meg.
Igazából azonban a második és harmadik emelet rejti a csodákat. A másodikon különféle tudományos kiállításokat tartanak, míg a harmadik emelet az emberi test DNS-szekvenálását mutatja be.
A múzeum és a Planetárium közötti átjárón jutunk el az Esernyőnek (L’ Umbracle) becézett egzotikus mediterrán park pálmákkal tarkított növényzetéhez, melynek bejárata előtt egy meglehetősen precíz és pontos napórára lettem figyelmes. A Tudományok Múzeuma mögött képzeletben átevezünk a Túria folyón az óriási hárfára emlékeztető feszített híd alatt, és kikötünk az Agóra sportcsarnoknál, amelyben számos koncert, kiállítás, előadás és sportesemény kapott helyett az elmúlt néhány évben.
Az Agóra mögött található a tengeri élővilágot bemutató, a világ egyik leglátványosabb akváriuma. Halak, békák, fókák, madarak között sétálhat az ember, a delfináriumban pedig intelligens delfinek szórakoztatják a látogatókat.
Tény, hogy Valenciában tudják: biztos jövőt csak a múlt szilárd alapjaira lehet építeni.
Megjelent a Magyar7 hetilap 17. számában.
