Azért élünk zajban, hogy saját magunkat ne halljuk meg

Ha pályája eléjére visszatérünk, amikor pedagógiai tanácsadóként dolgozott, akkor mára mi változott a gyermekek és szülők vonatkozásában?

Örülök, hogy nem azt a kérdést tette fel, hogy mire specializálódtam. Annál is inkább, mert amikor Galántán létrehoztam a pedagógiai-pszichológiai tanácsadót, nem igazán volt erre mód. Ott és akkor mindenki örült annak, ha bejött a tanácsadóba és magyar szakemberrel beszélhetett. Szerencsémre az egyetemen afféle „polihisztor képzést” kaptam és igyekeztem a tudástáramat bővíteni. Kezdőként én is a gyermekekkel foglalkoztam, később aztán már nem okozott gondot a serdülőkkel és a fiatal felnőttekkel való foglalkozás sem. És persze szülők nélkül nem megy. Később már jöttek a házaspárok is, elkezdtem a családterápiát. Ez volt az igazán hatékony, hiszen rájöttem, hiába foglalkozom a gyermekkel, ha nem nyúlok bele a család szerkezetébe. S olykor még az iskolát is be kellett vonni. És hogy mi változott? Egyre több problémás szülő lett, mert a szülő az elégedetlenségét – a személyeset, a partnerit, a munkahelyit – akarva-akaratlanul átviszi a gyermekre is. Sajnos, napjainkban egyre több a szomorú gyermek. Annak idején az Új Ifjúság hetilapban – 1979 és 2002 között – én írtam a pszichológus válaszol rovatot és azon keresztül is megtapasztaltam, hogy a gyermekeink és fiataljaink tele vannak fél- és tévinformációkkal. Igyekeztem ezeket orvosolni, helyre tenni, és ez nyújtott egyfajta rálátást. Mind a mai napig felkeresnek az emberek tanácsadásért, amit – kissé pironkodva vallom be, nem mindig győzök már. A tudást és a tapasztalatokat igyekszem átadni a pedagógusoknak. Ma is Sajógömörből jöttem haza éppen, az ottani iskolában jártam.

Ez az informatikai őrület, ez a felgyorsult mókuskerék és teljesítménykényszer, amiben élünk, úgy látom, rendkívül negatívan hat gyermekeink lelki világára. Minderre a Covid még csak rátett egy jó lapáttal.

Egy iskolaigazgató nemrég kiszámította, hogy a két év során a gyermekek 40 százalékot veszítettek tudásukból, ennyit felejtettek. Számomra azonban nem ez a fontos. Hanem az, hogy hosszú időre kimaradtak az együttlétek, a bandázások, az udvaron a közös játék, az, hogy egymásnak szerelmet vallanak, vagy pedig kibeszélőshow-t tartanak. A hiányzó, vagy kieső tananyagot még pótolni lehet, de a társas együttlét hiányának következményeit már sokkal nehezebb orvosolni.

Megdöbbentő statisztikák jelennek meg mostanában. Duplájára emelkedett az öngyilkosságra való hajlam a gyermekek és fiatalkorúak esetében, égnek a segélyhívó vonalak. Mi történt a fiatalokkal?

Ha csak a magyarországi statisztikákat nézzük, bizony világelsők az öngyilkossági kísérletek számát illetően a fiatalkorúaknál. Az a baj, hogy túl sok a változás. A szakértők már azt mondják, hogy a 21. század túlélő csomagjába bele kell pakolni a bizonytalanságot is. De akkor hol kapja meg a gyermek a kapaszkodókat? Valójában ezt a felnőttek, szüleik kellene, hogy jelentsék nekik. De mi magunk is bizonytalanok vagyunk. Komoly válságokkal teli időszakot élünk meg. Senki sem tudja megmondani, mikor ér véget a háború, mikor lesz olcsóbb a kenyér… Minden újdonság stresszt és szorongást növel, s ennek a szintje már nagyon magas a gyermekeknél is. Az egyetemi korcsoportnál pedig, akiknél egy felmérést végeztünk, nem véletlenül került az első helyre a frusztráló tényezők között a vizsgadrukk. Konrad Lorenz már 1970-ben megmondta, hogy a mai ember üzemanyaga a félelem. Hogy esetleg nem tud eleget tenni valamilyen elvárásnak. Amit csak tetézhetnek a családi problémák. Ez került az egyetemistáknál a második helyre. Harmadik helyen az anyagi problémákat jelölték meg, s csak a negyedik helyen „végeztek” a partnerkapcsolati gondok, holott arra számítottunk, ez lesz a második helyen.

Fotó:  Fábián Gergely

Ezek szerint a depresszió napjaink egyik rákfenéje? 

Sokáig azt hittük, hogy a depresszió mintha csak felnőtt „huncutság” lenne, de mára világossá vált, hogy bizony a gyermekek körében sem csak egyedi esetekről van szó. Túl sok napjainkban a szomorú gyermek. A személyiség az első hat évben alakul ki. Ebből profitálunk egész életünkben. Ilyenkor nagyon fontos a stabilitás, a harmonikus család. Hány fiatal fogadja meg, hogy ő soha nem fog alkoholt inni, s aztán, amikor negyvenes-ötvenes éveikben jön egy komoly válsághelyzet az életükben, az alkohol után nyúlnak. Hogy miért? Mert otthon azt látták, hogy ezzel lehet oldani a feszültéget. A mai gyermekeken nagy a teljesítménykényszer, amit sokszor a szülő is táplál. Néha dönteni kell, mit akarunk. Okos legyen-e a gyermekünk, igazi mintagyerek, vagy inkább boldog? A tudás és a boldogság nem jár mindig kéz a kézben. Melyik a fontosabb? 

A szülők felelősségéről jut az eszembe, hogy nemrég ért véget az iskolai beíratás, s ilyenkor bizony sok szülő hoz rossz döntést azzal, hogy gyermekét szlovák iskolába íratja. Miért fontos az anyanyelvi oktatás? 

A gyermeknek természetes közegre van szüksége a harmonikus fejlődéséhez, a kibontakozásához. Legjobb, ha a barátokkal együtt, az óvodás pajtásokkal megy az iskolába. Fontos, hogy lehetőleg helyben legyen az iskola. A családias kisiskolák nagyon jók, a gyermek ismeri az oda vezető utat, a tanító nénit, a környéket. Ami ismerős, az biztonságot ad neki. Ha ellenben egy teljesen új környezetbe helyezzük, ráadásul nyelvváltással, akkor bizony nem szárnyakat adunk neki, hogy repüljön a számok és betűk birodalmában... A magyar iskolába járó gyermek két irodalmi nyelvet tanul meg és az angolt, ami hatalmas pluszt jelenthet további életében. A szülő sokszor önös érdekében, saját maga szempontjából dönt és nem a gyermek érdekeit nézi, amikor iskolát választ. Magyar gyermek számára a magyar iskola az optimális megoldás, méghozzá minden szempontból. És még azt is hozzátenném, főleg az első két évfolyamba „tyúkanyó” típusú pedagógusok kellenének, hogy a gyermek érezze, szeretik. Mert milyen a jó iskola? Ahol tisztelik a szülőt és szeretik a gyermekét. Az érzelmi intelligencia egyébként sokkal fontosabb, mint gondolnánk, 80 százalékban befolyásolja az életképességet, míg az értelmi intelligencia csak 20 százalékban.

Az egyszülős családok, mozaikcsaládok, széthulló családok korát éljük. Vajon beszélhetünk még egyáltalán harmonikus családokról?

2011-ben Szlovákiában a magyar lakosság körében nagyobb volt a válási arány, mint a többségi lakosságnál. A lobbanékonyság, az indulatosság, a problémák meg nem oldása vezethet ide. A másodszor házasodottak közül, egy másik statisztikában, minden negyedik megkérdezett úgy nyilatkozott, az első házassága jobb volt. De akkor miért vált el? Hiányzott a megküzdés. Ami elromlott, azt eldobta és lecserélte újra. Nem próbálta megjavítani. De hiányzik az elköteleződés is. Kopp Mária magatartáskutató azt mondta, a magyar eleve individualista típus, tehát önös érdekeinket érvényesítjük. A kooperációt, a csapatban (családban) való létezést már az óvodától fogva tanulni kell. A gyermeknek joga van ahhoz, hogy mosolygós szülőket lásson. A kommunikációt és az együttműködést én még, ötgyermekes családból származva, otthon megtanultam, hiszen mindig volt kivel beszélgetni. Nem volt szükségem konfliktusmegoldó tréningre sem, mert az öcsém megmutatta, hogy mihez tartsam magam. Az empátia is működött, mindenen osztozni kellett. Köztünk a testvéri szeretet, a szoros kapcsolat mind mai napig megvan, nekem a testvéreim a legjobb barátaim.

Hétvégén köszöntjük az édesanyákat. Máris adódik a kérdés, milyenek a mai anyák?

A világ nagyon sokat változott, ezt el kell fogadni. A mostani anyák egy része túlvezérelt, jogot formálnak ahhoz, hogy mindent jobban tudjanak, mint a csemetéjük. Ilyenkor a gyermek külső kontrolossá válik, vagyis mindig meg kell neki mondani, most éppen mit kell csinálni. A másik típus az elhanyagoló, itt lényegében arról van szó, hogy csak élnek egymás mellett a gyermekkel, de nem együtt. Ilyen viszonyban elmagányosodik a csemete, öntörvényűvé válhat és jelentkezhetnek a magatartásbeli problémák. Felelőtlenség lenne általánosítani, különböző személyiségű anyák vannak. Ranschburg Jenőt kérdezték meg egyszer, hogy ha már annyi mindent tanítanak, miért nem tanítják a nevelést is, hisz az annyira fontos. A maga szakmai bölcsességével azt mondta, s a recept ilyen egyszerű: Ha a szülők azt akarják, hogy jó gyereket neveljenek, szeressék egymást. Ha a gyermek biztonságot érez, akkor megnyílik, problémáit is megosztja szüleivel, hiszen tudja, hogy nem harapják le a fejét, ha valami rosszat tett. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy minderről sokkal könnyebb ám beszélni, mint megvalósítani. Amit szüleinktől kaptunk, azt adjuk tovább. A korai kötődés anya és gyermeke között meghatározó. Ha ez bármilyen oknál fogva nem tud kialakulni, azt már nem lehet pótolni.

Fotó:  Fábián Gergely

Számtalan ember válaszolja mostanában azt életmódváltáskor, vagy ha változtatni akar az életén, ha rákérdeznek annak miértjére, hogy ezt a lelki békéje, nyugalma érdekében teszi. Sokan agyonhajszoltak, reményvesztettek. Mit rontottunk el? 

Véleményem szerint a felfokozott szellemi munka és fizikai kondíció minimalizálása nem jó kombináció. Az 1960-as évektől, mikor a televízió elterjedt, ülő életmódra rendezkedtünk be és nem szeretjük a csendet. Azért élünk zajban, hogy saját magunkat ne halljuk meg. Sokaknak hiányzik a levegő és a mozgás, a fizikai munka. Fontos lenne tudatosítani, attól, hogy szellemileg elfáradok, a nagytakarítást még el tudom végezni, vagy tudok kocogni, megkapálni a kerti ágyásokat… A fizikai munka frissíti az embert, több oxigént kap az agy, a vérkeringés gyorsul. Ez a tespedtség, amiben vagyunk, nagyon rossz. Az élet persze komoly kihívás, de élvezni kell. Észre kell venni az értékeket, a körülöttünk lévő szépségeket. A magányt szeretjük, de a magányosságot már nem. Bizonyított tény, hogy a legrövidebb ideig a magányosan élő emberek élnek. Kevesen tudják, hogy negyven százalékban magunk vagyunk felelősek a boldogságunkért. Ha reggel tükörbe nézve az elégedettség sugárzik az arcomról, akkor olyan leszek egész nap, és sokat mosolygok. De ha a böjti boszorkányt látom a tükörben, akkor ez a keserűség látszik rajtam egész nap. Ha azt mondom, hogy fáj a fejem, az házi feladat a tudatalattimnak, hogy fájjon a fejem. De ha azt mondom, mindjárt jobb lesz, akkor át tudom magam programozni. Nincs olcsóbb kozmetikum, mint a mosoly az arcon, a derű.

Mit kezdjünk a mostanában gyakran ragozott kiégéssel?

A kiégettség, ahogy én látom, elsősorban a fiatalokat érinti. Méghozzá a pályakezdésüket követő első hét évben. Hogy mi az oka? Nem tudnak alkalmazkodni, túl magasak az elvárások, nem kapnak segítséget. Nem tudnak adni, például. Segítő szakmát nem lehet anélkül művelni, hogy ne szeresd az embereket. S ha megkérdezné, mi hiányzik nekem ebben az életben, akkor a kölcsönös tiszteletet mondanám. Méghozzá mindenki irányában. Ez azért is fontos, mert ha az életet, másokat tiszteljük, akkor az már a gyerekekbe is beleivódik.

Hova jutunk így tíz, húsz, harminc év múlva? Mindenki idegbeteg lesz és pszichológushoz, pszichiáterhez jár majd?

Ez már most így van. A rendszerváltozás után évekig mértük a neurózist, de aztán abbahagytuk, mert egyre csak romlottak az adatok. 1990-ben még „csak” minden ötödik felnőtt és hatodik gyermek volt neurotikus. Aztán minden negyedik felnőtt és ötödik gyermek, majd minden harmadik felnőtt és negyedik gyermek… Különben minden kornak megvan a maga neurózisa. Sajnos, most túlságosan felgyorsult a ritmus, nincs időnk semmire, hiányzik az alaposság, az élmények átélése, általános elégedetlenség a jellemző. Ehhez komoly frusztrációként jön az, hogy egy szűkölködő ország szűkölködő emberkéi vagyunk. De azt hiszem, minden helyzetből ki lehet hozni azt a minimum jót, amire szükségünk van. A jövőtől való félelem olyan méreteket öltött, hogy a fiatalok már nem is terveznek. Inkább hagyják magukat meglepni, mert ha hosszú távon terveznének, merő szorongás lenne az életük. Egy kis tudatosság és önismeret nem ártana az életünkbe. Milyen vagyok és milyen szeretnék lenni? Aki erre a kérdésre megtalálja a választ, az már megtette az első lépést a helyes úton.