Az utolsó titkok nyomában a Déli-Kárpátokban
A hegység fenséges vonulatai éppen, hogy derengenek a hajnali égbolt alatt. A csendet még nem töri meg semmi, csak a szomszédos sátrakban mozdul néha egy-egy túratárs, amikor egyik oldaláról a másikra fordul.
A sátor hálóján keresztül szemlélődve telik az utolsó óra reggelig, amikor megszólal az első cipzár hangja: eljött a szedelőzködés ideje. Persze nem úgy van az, hogy csak úgy elindulunk; most jön a szokásos rituálé, amely egy nagyzsákos túra sava-borsát adja: teafőzés, eszmecsere az éjszakáról, hevederigazítás, reggeli, napindító kokojsza. Gázfőző, hálózsák, sátor, derékalj… fontos kellékek kerülnek a nagyzsákba, közben önkéntelenül is eszembe jut: hányszor éltük már át a reggeli kelés csodáját a hamisítatlan kárpáti tájban.
Miközben a többiek beszélgetnek, jó is kiszakadni pár pillanatra ebből, és messziről magunkra nézni, honnan és hova érkeztünk 2011 óta, amióta útra kelt a Hazajáró. És jó évszázadok viszonylatában nézni ezt a tájat, amelyben 2021 augusztusának egyik reggele csak egy röpke pillantás. Van gyalogolni valója a turistának, aki be akarja járni az Erdély és Havasalföld között húzódó Déli-Kárpátok ösvényeit. A Hazajáró is évek óta tapossa a sok helyütt egymással párhuzamosan futó láncokat, míg végre elérkeztünk az „utolsó titokhoz”, a Lotru kistestvéréhez, a Latoricához.
A viszonylag kis alapterületű, alig ismert hegység szerényen bújik meg magasabb és nevesebb szomszédai, a Lotru, a Kapacina, a Kudzsiri-havasok és a Páring között. Méltó záró úticélunk a Déli-Kárpátokban, hisz kicsiben szinte valamennyi hegység formakincsét ötvözi magában. A Latorica és Lotru folyók között mintegy 30 km hosszan elnyúló főgerince látványos, sziklakibukkanásokkal tarkított gyephavassal, míg déli, névadó határfolyója, a Latorica-patak látványos szurdokokkal és szépséges tavakkal várja az utolsó titkok megfejtésére induló vándort.
Érdemes felidézni, mire is szemelte ki a román kommunista vezető, Ceaușescu a Latorica vidékét. Az 1984-es téli olimpiát álmodta ide, egy hatalmas, 85 ezer versenyzőt és látogatót befogadó üdülőkomplexummal, lesiklópályákkal, bobpályával, síugró sánccal. A hetvenes évek végétől folyt a munka, egészen addig, amíg az 1984-es téli olimpiát végül Szarajevónak ítélte a NOB, szertefoszlatva Ceaușescu elvtárs álmát.
Előző nap mi a Vidra-tótól egyből a hegység keleti végét uraló csúcsra, a különleges növényvilággal, glaciális formákkal és mély katlanokkal bíró, 2053 méter magas
ra kapaszkodtunk. A csúcs szinte ismeretlen hazai turista körökben, így megmászása mindnyájunk számára premiert jelentett. Innen indultunk a hegység gerincén nyugati irányba. A hegyháton jellemzően nincsenek nagy, éles kiemelkedések, így viszonylag könnyen járható a csúcsok nagy részét amúgy is harántoló gerinc útja. Estére értük el az utolsó nagy kiemelkedést, az István-csúcsot, amely alatt sátort vertünk.
Miközben zajlott a sátorbontás és a reggeli rituálé, egyre jobban belekerültünk a délelőttbe, ráadásul a pár száz méterre lévő Transalpina-út is elkezdte felszállítani a motorizált turizmust. Ami hajdan messzeség volt, az ma könnyedén elérhető világ: a 21. század itt is elkezdte megszelídíteni a kárpáti tájat. A tündérek is lejjebb költöztek a Violeta és Latorica-tóhoz, ideje volt hát nyomukba eredni. És lám, egy kilométer múlva már elhagyott esztena, birkatetem vezetett vissza bennünket a mozdulatlan vadonba, az „elkallódott messzeségbe”.
A Páring és a Latorica hatalmas masszívumai közé zárt tektonikus völgy szinte érintetlen erdei igen gazdag élővilágnak nyújtanak otthont. Várady Lipót jószágkormányzó már 1925-ben leírta, hogy a Latorica völgyében elterülő hatalmas ősfenyvesében bőséges alkalma nyílt az adatgyűjtésre és az ősállapot, isteni rendelkezés kifürkészésére. „Igen, ősállapotot tanulmányozhattam, mert ezek az ősrengetegek, 80 km-re az első lakott helytől, ahol puskadurranás nem zavarta a templomicsendet, igazi ősállapotot mutattak.”
Kissé lejjebb ereszkedve a mesterségesen duzzasztott Galbenu, vagyis Sárga-tó már az energiatermelésről szól. És szép-szép alább a Petriman-tó víztükre is, de a gátak közé szorított víz soha nem nyújt megnyugtató látványt. Még tovább ereszkedve talán a környék legismertebb attrakciója okozta a legnagyobb csalódást. A Függő-vízesés tavaszi olvadás idején biztos látványos, de most alig csordogált belőle némi erecske. Sebaj, ezt az utolsó titkot is megfejtettük és sziklakapuján kilépve indultunk tovább újabb rejtett csodák nyomába, a Kozia-hegységbe.
Amikor a Fogarasi-havasok gerincéről délre tekintünk, a történelmi Regátban, az Olt síkjába ereszkedő laposan hullámzó előhegyek képét egy kis területű, de annál markánsabban kiemelkedő hegység töri meg. Ez a Kárpátok déli előterének egyik különleges tagja, az egykor zergék sokaságának otthont adó Kozia. A meredeken az Olt fölé magasodó hegység, szédítő sziklatornyaival, rejtőzködő zuhatagaival hamar elcsábítja a valódi ritkaságokra vágyó turistát. A térképet böngészve a hegység már sokszor megragadta a képzeletünket. Kies helyzete miatt kevésbé járt, nem sokat árult el magáról az interneten sem. Ám végre itt álltunk, a déli lábánál fekvő ortodox kolostornál, ahonnan felnézve a Kozia gigászi sasbércére, rögtön feltűnt, hogy egy rövid távú, de annál nagyobb szintemelkedésű túra vár ránk, kőkemény sziklás terepen. Útitársaink, a csíkszeredai EKE tagjai – sok szépet látott, derék székelyek – igyekeztek megnyugtatni bennünket, hogy estére valahogy csak felérünk. A tagolt hegység vad és meredek oldalain és víz vájta szurdokain nem volt könnyű az előrehaladás, de délutánra tényleg meghódítottuk ezt a hegységet is.
Ezzel azonban még nem ért véget a Déli-Kárpátokban tett barangolásunk: régi álmunk volt déli irányból megmászni a Fogarasi-havasok hegyláncát. Mindezt az Árgyes völgyéből tettük, ahol megnéztük a Poienari erődöt, amely állítólag a „Várkastély a Kárpátokban” című Verne Gyula regényhez szolgáltatta az ihletet. De benéztünk a Sztán-szurdokba is, amelyet 2011-ben láttak el a hegyimentők jelzésekkel, drótkötelekkel és létrákkal.
Az Árgyeș folyó völgyében emlékeztünk meg egy középkori történetről: 1330-ban valahol itt a hegyek között csalta tőrbe Basarab havasalföldi vajda Károly Róbert királyunk seregét. Károly Róbert a posadai csatát csak egy Dezső nevű vitéz önfeláldozása révén élte túl, aki fegyvert és ruhát cserélt vele. A vereség után egy jó időre letettünk a Magyar Királyság délkeleti irányú terjeszkedési törekvéseiről. Hát, mit mondjunk, ma is szívesen lemondanánk a Havasalföldről és megelégednénk, ha újra „csak” a Kárpátokban húzódna a határ.
A 14 km hosszú Vidraru-tó mellett elhaladva, a Transzfogarasi-úton értünk fel a Zerge-vízeséshez, majd onnan a Zerge-tóhoz, Románia legmagasabban fekvő tengerszeméhez. A Zerge-tótól már tényleg csak pár száz lépés volt a Fogarasi-havasok vízválasztó főgerince, ahol koccintottunk egyet az utolsó titkok megfejtésére, hisz ezzel elfogytak kameránk elől a Déli-Kárpátok hegységei.
Az Erdélyi-medence és a Havasalföld között húzódó ezeréves határ elérését a Zerge-nyeregben még ünnepélyesebbé tették a környező sziklaormokat ölelő sejtelmes felhőfoszlányok és a lemenő nap sugaraiban fürdőző nevezetes tengerszem, a Bilea-tó. Közben megállapíthattuk: a Latorica, a Kozia és a Fogarasi-havasok bár különböző karakterű hegységek, de a Déli-Kárpátok éppen a sokféleség egysége.
Megjelent a MAGYAR7 27. számában.
