Az utolsó győzelmi babér
Miután a feldunai hadsereg elhagyta Komáromot, hogy Szeged felé vegye útját, a várőrség magára maradt. Klapka György vezérőrnagy az aktív védelem mellett döntött, s amikor a császári-királyi ostromzár meggyengült, illetve a tatai rajtaütés során a kezébe került az ellenséges csapatok diszlokációja, támadásra szánta el magát. 1849. július 30–31-én a Csallóközben sikerrel törte fel az ostromzárat, ezután a Duna jobb partja következett.
Az erődöt cernírozó császáriak korántsem voltak fölényben. Miután a császári I. hadtest elvonult, báró Anton Csorich von Monte Creto altábornagy II. hadteste maradt vissza, 13 841 katonával és 62 löveggel. Vele szemben a várőrség II. és VIII. hadteste 19 124 honvédet, 244 vár- és 48 tábori löveget számlált.
Aschermannt Kosztolányi ezredes és alsószalóki Krivácsy József őrnagy támogatta. Mocsát kellett elfoglalniuk, míg Bátori-Sulcz Bódog alezredes és a tót születésű Janik János ezredes csapataira az ácsi erdő és Csém bevétele várt. Aschermann és Krivácsy reggel hétkor indult el, menetből szétzavarva a mocsai sáncok őrségét. Ekkor hatalmas porfelhő támadt a hátuk mögött. Császári ellenlökéstől lehetett tartani, aztán kiderült, hogy egy marhacsorda kavarta fel az út porát, amely a honvédek hadizsákmányává vált.
Szinnyei József, a komáromi 203. honvédzászlóalj hadnagya az igmándi sáncoknál szemlélte az eseményeket: „(…) midőn a csémi nagy sánchoz közeledett a magyar sereg; ekkor megszólalt ott az ágyú s szólt folyton. (…) Már a puska is ropogott; látszott a mint a német retirál ki a sáncból és a csémi pusztán fölgyújtotta a kazlakat; azt is láttuk, a mint alattok elment sebesen Ács felé; ezen oldalon is erősen operáltak. Csakhamar híre jött, hogy az ácsi erdőben nincsen német, az ágyúzás is messzebb hallatszott. Láttuk a sebesülteket, kiket a bevett sánctól hoztak, mind az 57. és 15-ik zászlóaljból valók voltak, mert ezek mentek rohamra (…).”
Joseph Barco vezérőrnagy császári-királyi dandára keményen ellenállt. Csémpuszta felé nyomult, hogy a Csém és Herkálypuszta közötti állásokat tartva bevárja a remélt erősítést. Mivel Klapka nem tudta, Aschermann elfoglalta-e az ellenség hátában a lovadi hadihidat, 17 órakor elrendelte a támadást.
Bátori-Sulcz alezredes kapta a parancsot, hogy a pozsonyi 15. és a komáromi 57. honvédzászlóaljjal frontálisan megrohamozza az ellenséges sáncokat, s Klapkát idézve „(…) Sulcz ennek a megbízatásnak hősi bátorsággal felelt meg; övé és az általa vezetett gyönge hadé a napnak pálmája. Feltartóztathatatlanul rohantak e hősök, csatarendben, a lovasság és tüzérséggel két szárnyukon, s csupán egy gyenge csatárláncot küldve előre, Éljen a magyar! kiáltással a legiszonyúbb kartács- és puskatűzben egész az ellenség mellvédéig. Az ellenség a többi csapatok gyors előnyomulása folytán a bekeríttetéstől félvén és a páratlan merész támadás által soraiban megingattatván, a sáncok további védelmezésével fölhagyott, és rendetlen futásban Ácsra vonult. A nap el volt döntve!”
A nagyothalló Bátori-Sulcz életrajzírója, Egervári Potemkin Ödön Lehel-huszár hadnagy ekképpen örökítette meg rohamát: „(…) a harcz Aschermann és Kosztolányi dandáraival, élénk ágyúzás által kifejlődött.
Ezt látván Bátori, csapataival előnyomult, s a tüzelést megkezdé. Az ütegek értesítve lőnek, hogy kereszttüzükkel minél hatályosabban működjenek, minek folytán a csatározók könnyebben és gyorsabban előre haladhassanak s lőszög alá jöhessenek. Erre hat perczig tartó borzasztó ágyúzás állott be. Azonban csakhamar megszűnt az ágyúzás, s az ellenség hátrálni kezdett. Ekkor Bátori csatározóinak élére állván s ’éljen a magyar’ rivalgások között az erődített tábornak rohant, pár percz alatt a sánczokig hatolván, hős honvédeivel bent termett. A rettenthetlen (hosszúréti) Dlholuczky (Pál, 15. honvédzászlóaljbeli) százados jobb szeme kilövetett, miért is orvosi ápolás igénybe vétele miatt hátramaradni kényszerült.
A honvédek legelső teendője volt: a fekete-sárga zászlót letépni, s a hármasszínű nemzeti lobogót kitűzni. A roham mindössze hat perczig tartott, s e rövid időköz elégséges volt arra, hogy a magyarok részére a teljes diadalt kivívja, s szabadságharczunk történelmének egyik legfényesebb lapját töltse ki.” Az események szemtanúja volt a márciusi ifjak egyike, Hamar (Hamary) Dániel orvostanhallgató, aki tüzér hadnagyként szolgált az erődben, mint Krivácsy őrnagy parancsőrtisztje: „A sánczrohanásnál a 15-dik és 57-dik honvédzászlóalj rendkívüli bátorságot, erélyességet, lehet mondani vakmerőséget tanúsított.
Minél inkább hullott reájuk a kartács és golyózápor, annál nagyobb elszántsággal rohantak előre. S így történhetett csak, hogy e, már oly sok vérbe került sáncznak bevétele, alig néhány pillanatnak műve volt. E két zászlóalj valóban megérdemli, hogy oly parancsnokkal bírjon, mint Bátori Bódog. Bátori Bódog is megérdemli, hogy ily zászlóaljakat vezényeljen, mint a 15. és 57-dik. Az ellenség, mely ezen sánczban egy 18 fontos agyút hagyott, vad futással szaladt, az ácsi erdő alsó balszélének tartva. A mely ponton már ez alatt Naszály s Igmándon keresztül Ácsig előrenyomult Assermann ezredes által illően fogadtatván, oly zavarba jött, minőt Európa hadi története felmutatni nem képes.
Tudta, hogy nemcsak tömérdek mindenfélét, hanem még csapatokat is hagy hátra, ám nem gondolva semmivel, miután már a Monostor felől jött hadtestünk által is nyomatott, eszeveszetten szaladt a híd felé, azon a szigetbe átment s maga után részint felgyújtatta, részint elbontatta, mert félt, hogy követni fogjuk. Ekkor volt alkalmuk megmutatni, hogy úszni is tudnak. És produkálták is magukat, mert ugyancsak eviczkéltek a Dunában. Egy orosz futár is fogatott el, kinél nevezetesebb irományok voltak. E csatánál, zsákmányban gazdagabbat, szabadságharczunk nem képes felmutatni.”
Az ellenség futott, de a bekerítési terv végül meghiúsult. Aschermann elkésett, így a császáriak a hadihídon át visszavonultak, amelyet maguk után felszedtek. A várőrség vesztesége 80 halott és 130 sebesült volt, míg a császári oldalon 195 fő esett el, 97 megsebesült és 507 fogságba esett. A magyar hadizsákmány tetemes volt. A tábornok véleménye szerint „(…) az ellenséget valamennyi állásának feladására, s egész Pozsonyig való visszavonulásra kényszerítette. Az ellenség vesztesége halottakban és sebesültekben fölülmúlta az ezret, és ezernél több közharcos és negyvennyolc tiszt estek fogságba. (…) A csatatéren 12 ágyút foglaltunk el, ezen kívül a léli hídfőnél 18 db tizennyolc fontos löveget hagytak az osztrákok. Mintegy 3000 fegyver, jelentékeny hadszer- és lőporkészlet; számos poggyász és társzekér, temérdek élelmiszer, 2000 ökör, melyet az osztrák–orosz főhadseregnek volt szánva – mindez kezeinkbe esett. A legfőbb nyereség azonban az volt, hogy ez által a győzelem által az osztrák operáció vonalát áttörtük; Haynaunak Ausztriávali fő s egyenes összeköttetései a mi birtokunkba jutottak (…)”
Reménysugár csillant, de túl későn. Klapka értékes időt hagyott veszendőbe menni. Támadása valóban zavart okozott az ellenség hátában, azonban érdemben nem tudta befolyásolni a szabadságharc végkimenetelét. A császári fősereg megállíthatatlanul haladt délre, a cári ármádia Görgei Artúr tábornokot követte, aki győzelmi esélyt adott a magyar főseregnek, ám az helyette a végzetébe rohant Temesvárnál.
