Az új Tell Vilmos film szerint a középkori Svájc vegyes etnikumú és multikulti volt
Az elmúlt években egyre gyakoribb jelenségnek számítanak a globalista filmipar azon termékei, amelyek elferdítik, esetenként nettó hazugságokat állítva mutatják az európai történelmet. A tervszerű manipuláció jegyeit magán hordozó mediális agymosás következő termékének tűnik az ebben a hamarosan a régiónkban is mozikba kerülő új Tell Vilmos film, amely üzenetében nem kevesebbet állít, mint, hogy a jelenlegi Svájc területén a 14. században vegyes rasszú lakosság élt, Tell Vilmos feleségét pedig egyenesen egy közel-keleti muszlim nőként mutatja – számolt be a hozzáférhető előzetesekre hivatkozva több hírforrás, köztük az inreviewonline.com is.
Ha meg nem is szokta az európai mozinéző, az utóbbi években legalábbis hétköznapivá vált a jelenség, hogy a nagy (és már nem csak amerikai) filmstúdiók történelmi tematikájú termékeiben (engedtessék meg, hogy ne az alkotás szót használjuk) olyan állítások és láttatásmódok jelennek meg, amelyek még néhány évtizeddel ezelőtt is mindenki számára egyértelműen az abszurd humor kategóriájába tartoztak volna. Láthattunk már fekete Spartacust és vikingeket, színesbőrű középkori „angol” nemeseket, és más helyzet és koridegen ábrázolásokat, érdekes módon azonban például Nelson Mandela vagy Mertin Luther King szerepének fehér színésszel történő eljátszatása mindezidáig elmaradt. Vajon miért?
Persze csak költői kérdésről van szó, hiszen az effajta „művek” előállítóinak stratégiája könnyedén nyomon követhető és kéz a kézben halad az Európát sújtó szervezett bevándoroltatás célkitűzéseivel, azzal, hogy az öreg kontinens lakosságát „feldúsító” afrikai és ázsiai bevándorlók tömegei vagy azok leszármazottjai idővel (az ilyen „alternatív” történelemszemlélet tudati beépítése után) őshonosnak érezhessék magukat, mi több az európai kultúra megalkotásának részeseivé váljanak a köztudatban. Bizarr felvetés, mondhatnánk, a tapasztalat viszont sajnos mást mond, hiszen a történelmi tények átírása az emberi civilizáció történetírásával egyidős, a regnáló hatalom részéről mindig is voltak „szépítési” próbálkozások, a különbség csupán annyi, hogy az idő múlásával ennek az eszköztára és módszertana is sokkal hatékonyabbá vált.
Talán ezek a tények is figyelmeztetőek lehetnek a Nick Hamm rendező nevével fémjelzett európai készítésű legújabb Tell Vilmos adaptáció esetében is, amely készítői szerint az eredeti Friedrich Schiller műre „alapoz”, bár ez utóbbi tekintetében inkább hagynánk nyugodtan pihenni sírjában a 18. századi német szerzőt. De miért is?
A film, amelynek egyébként még tavaly ősszel a torontói nemzetközi filmszemlén volt az ősbemutatója, már kezdeteitől fogva eltér az eredeti történelmi szál hiteles ábrázolásától, függetlenül attól, hogy esetlegesen milyen is lehetett volna a valóság, sarkosan negatív szerepben tünteti fel a kereszteshadjáratok európai résztvevőit, ugyanakkor kizárólag „humanistaként” a muszlim karaktereket. Az igazi történelemhamisítás viszont csak ezután következik, a filmben ugyanis Tell Vilmos feleségét, a svájci Hedwiget „leváltják” egy közel-keleti nőre – a milyen meglepő – rendkívüli intelligenciával és még komolyabb harci képességekkel ábrázolt – Sunára.
Az asszonyka, amellett, hogy a filmben olyan tanultságról tesz tanúbizonyságot, ami bizony az adott régióban a helyi viszonyokat tekintve még ma is finoman szólva helyzetidegen lenne, nem az egyedüli szereplő, aki azt lenne hivatott bizonyítani, hogy bizony már az akkori Európa is „sokszínű” volt a lakosságát tekintve. Más helyzetidegen szereplők mellett ugyanis még kiemelten érdekes lehet a magyar kártya karaktereinek sorában zöld alsóként megjelenő Fürst Walter megszemélyesítése is. Az eredeti műben egy svájci katolikus papként megjelenő Fürst Waltert ugyanis egy indiai származású „brit” színész Amar Chadha-Patel játssza, aki mellesleg nem csak, hogy nem fehér és nem pap a filmben, hanem egyenesen egy sokat próbált közel-keleti harcos.
Nos, talán ennyi előzetesben elég is lenne a történelmi tényeket „szabadosan” kezelő „művészi alkotásról” hiszen, akinek nem különösebben érzékeny a gyomra, nyugodtan végig is nézheti. Hasonló hangvételű termékek huzamosabb fogyasztása után viszont ne csodálkozzon azon, ha esetleg megfogalmazódik Önben a kérdés, hogy vajon hogyan is került Európába a fehér ember és miért eshetett meg, hogy más kontinensekre üldözte el ennek a csodálatos civilizációnak a megalkotóit.
