„Az országban az az úr, akinek kezében van a föld” - Csehszlovák földreform a szláv nemzeti terjeszkedés jegyében
Az 1918–1919. évi sorsfordító idők után a nagyhatalmak kegyeiből létrehozott csehszlovák államba erőszakkal bekebelezett felvidéki magyarság ellen minden téren megnyilvánuló kíméletlen elnyomás egyik leghatékonyabb eszköze a tendenciózus csehszlovák földreform volt.
Bár az egész akció egyszerű szociálpolitikai köntösbe bújtatva zajlott, szándéka és kivitelezése egyértelműen az államhatalom és a többségi „csehszlovák” nemzet magyarellenes törekvéseit szolgálta. A szláv nemzeti terjeszkedés jegyében fogant és kivitelezett földreform az elszakított Felvidéken érzékenyen érintette és károsította az egész magyar elcsatolt nemzetrészt, mind a birtokosokat, mind a földnélküli agrárproletárokat.
Már az agrárreform előkészítési stádiumában nyilvánvalóvá vált, hogy abban meghatározó szerepet játszanak majd a nemzeti célok, nevezetesen a szláv nemzeti terjeszkedés az ország magyar lakosságának rovására.
A földreformot szabályozó törvényekről találóan állapítja meg Simon Attila, a téma neves kutatója, hogy azok „látszólagos pártatlanságuk ellenére a reform nemzeti szempontú végrehajtását szolgálták, s a csehszlovák nemzetállam kiépítésének egyik legfontosabb eszközévé váltak”. A földreform végrehajtói a gyakorlatban soha és sehol nem voltak tekintettel a helyi magyar lakosság érdekeire, sem a birtokosokéra, sem a szegényebb néprétegére. Az elérendő cél a következő volt: a magyar tulajdonosoktól elvett és parcellázott birtokokra szláv telepeseket kell hozni, hogy ezáltal minél jobban felhíguljon a tömbmagyarság településszerkezete. Még az aránylag mérsékeltebb „szakértők” is azzal számoltak, hogy Szlovákia és Kárpátalja déli, határ menti magyarlakta területein 100-200 új, modern telepes községet kell létrehozni, hozzávetőlegesen 120 ezer szláv betelepülővel.
A Felvidéken az agrárreform tehát egyet jelentett a szláv elem előretörésével, és ezáltal a magyar etnikai terület nemzetiségi arculatának fokozatos átalakításával. Maga az Állami Földhivatal elnöke, Jan Voženílek is azt tekintette a leginkább meghatározó szempontnak a reform lebonyolításánál. Azt vallotta, hogy a magyarlakta vidékeken a földreform nem egyszerűen csak a nagybirtok kisajátítását és parcellázását jelenti, hanem ennél sokkal többet. Szerinte ebben az aktusban nemzeti és állampolitikai szempontok is meghatározó szerepet játszanak. Egyáltalán nem titkolta, hogy „Szlovákia déli határainak biztonságossá tétele” megkívánja a földvagyon megbízható szláv tulajdonosok kezére juttatását, de nem csupán a lefoglalt és most felosztásra kerülő földét, hanem lehetőség szerint az összesét. Meggyőződéssel hirdette: a magyar etnika területen belül a földvagyon minél nagyobb hányadának az „államhű szláv elem” tulajdonává kell válnia.
– szögezte le megdöbbentő őszinteséggel egyik tanulmányában az Állami Földhivatal elnöke.
Hasonló nézeteket vallott a Szlovákiai Telepítési Szövetkezet elnöke, Ivan Daxner is, aki arról elmélkedett egyik 1924-ben publikált tanulmányában, hogy Szlovákia déli, termékeny rónái „idegen”, azaz magyar tulajdonban vannak. Az általa vezetett telepítési szövetkezeknek (Kolonizačné družstvo pre Slovensko) szerinte az a legfőbb célja, hogy ez az állapot minél előbb megváltozzon. A telepítési akciót azonban jól át kell gondolni, és a végrehajtásnál figyelembe kell venni valamennyi nemzetiségstratégiai szempontot. Például a magyarok közé betelepített szláv népességet lehetőleg mindjárt önálló telepes falvakba kell tömöríteni, amelyeknek saját községházával, templommal, iskolával, óvodával, tanító- és jegyzőlakással kell rendelkezniük.
Daxner különösen a templomot tartotta nélkülözhetetlen tényezőnek, mivel annak hiányában a szláv telepesek minden bizonnyal a szomszédos magyar falvak templomaiba járnának, ami elmagyarosodásukat eredményezhetné.
A templom mellett Daxner fejtegetései szerint a kisdedóvónak van még igencsak nagy jelentősége, főleg olyan esetekben, mikor a szláv telepesek magyar községekbe érkeznének, és kénytelenek lennének együtt élni az őshonos magyar lakossággal. Az ilyen falvakban ugyanis – Daxner okoskodása szerint – a helyi magyar családok is minden bizonnyal a szlovák óvodába járatnák csemetéiket. „Így aztán egy emberöltő alatt minden erőszak nélkül el lehet majd szlovákosítani a magyar falut, és azt megbízható bástyává változtatni országunk határán” – fogalmazta meg az elérendő távlati célt a Szlovákiai Telepítési Szövetkezet elnöke.
Az Állami Földhivatal közlönye, a Pozemková reforma is több alkalommal megállapította, hogy a magyarlakta vidékeken gördülékenyen folyik a szláv honfoglalás. Egy 1926 nyarán közölt beszámoló például arról tudósít, hogy Szlovákiában máris harminckét kolónia található, miközben újabbak állnak szervezés alatt. Az ide érkező „emberanyag” azonban sajnos nem egyformán „értékes”. „Aránylag jó anyagot képeznek a morvaországi telepesek, akik fölöttébb jól érzik magukat Szlovákiában” – olvasható az idézett beszámolóban. „A szlovákoknak azonban sok pótolni valójuk van mind a gazdasági tapasztalatok, mind a munkamódszerek terén, főleg ha hegyvidékről érkeztek, ahol külterjes gazdálkodás folyik. (…) A szlovák telepesek egyes helyeken még faekékkel, valamint apró lengyel lovacskákkal érkeztek meg a kolóniákba.” Az Állami Földhivatal közlönye szerint éppen ezért arra kell törekedni, hogy a szlovák telepesek mindenütt keveredjenek a csehekkel és a morvákkal, és persze lehetőleg sehol ne ők legyenek többségben.
Az összefüggő, zárt magyar etnikai tömb feldarabolására komoly stratégiai tervek készültek. Az Állami Földhivatal megszabta, hogy Pozsony és Érsekújvár között, aztán Komárom, Léva és Ipolyság környékén kell szorgalmazni a telepítéseket, de kiemelt feladatot fog jelenteni még a Csallóköz magyartalanítása is. Ez utóbbi régióban már a húszas évek első felében létrehozták az első szláv kolóniákat.
A telepeseket a szláv nemzeti elkötelezettség szempontjából is megválogatták, és azok valóban tudatában is voltak „missziós” küldetésüknek. „Mi szilárd, áttörhetetlen gátként állunk a Dunánál, és rövid időn belül a kezünkben akarjuk tudni a magyar határvidéket” – írta 1923 nyarán az egyik szlovák telepesgazda a Tany község melletti Rakottyáspusztáról a Szlovákiai Telepítési Szövetkezet értesítőjében, a Slovenský kolonistában. A levélíró telepes öntudatosan hirdette a beléjük plántált gondolatot: a „szlovák föld” a szlovák népet illeti meg. Véleménye szerint „az országban az az úr, akinek kezében van a föld”. (Slovenský kolonista, 1923. július 6., 1–2. old.)
Zárszóként megállapíthatjuk, hogy a csehszlovákiai földreform egyértelműen a magyarság gazdasági visszaszorítását, illetve a szláv nemzeti terjeszkedés eszméjét szolgálta. Akkor úgy tűnt, hogy az adott hatalmi, politikai és társadalmi viszonyok közepette senki és semmi nem állhatja útját a „csehszlovák” nemzetállam néprajzi-etnikai expanziójának.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/21-es számában.
