Az izraeli magyar zsidóság múzeumáról, Komáromban
Észak-Komáromban tartott előadást Ron Lustig, akinek a szülei 1986-ban Izraelben megalapították a magyar nyelvterületről Izraelbe bevándorolt magyarok múzeumát. Annak ellenére, hogy a komáromi Menházban, a helyi zsidó hitközség közösségi találkozóhelyén tartott előadásra szokatlan időpontban, közvetlenül ebédidő után került sor, az előadóterem színültig megtelt.
A téma érdekessége mellett köszönhető ez annak is, hogy az előadást szervező TéKa, az Impulzus Társulás, illetve a Komáromi Zsidó Hitközség nem bízta a véletlenre a látogatottságot, és a helyi magyar gimnázium angol tagozatos osztályát is meginvitálta. A diákok nemcsak ültek a nézőtéren, hanem ha kellett, készségesen szálltak be egy-egy megjegyzés erejéig az előadás folyamatába. A kommunikáció külön érdekessége volt, hogy az előadó, Ron Lustig szinte mindent megért magyarul, a magyar beszéd azonban gondot jelent számára. Az első, amit magyarul mondott az volt, hogy Kárpát-medence. Ezzel kitűnően érzékeltette, hogy a szülei által létrehozott múzeum nemcsak a jelenlegi Magyarországról származó zsidó bevándorlókat tartja gyűjtési forrásnak, hanem az egész magyar nyelvterületet. Az előadó szerint jelenleg Izraelben mintegy 350 ezer magyar gyökerekkel rendelkező zsidó ember él.
A Salamon Pál értő tolmácsolásával zajló előadás első megállapítása az volt, hogy az 1948-ban, Izrael Állam megalapításakor Magyarországról alijázó (bevándorló) Lustig-házaspár felfigyelt arra, hogy az Európából bevándorló családok gyermekei nem tudják, mit jelent az a szó, hogy nagymama.
Ezt Hava (Éva) Lustig pedagógusi munkája során tapasztalta meg, amikor a Piroska és a farkas mesét olvasta fel a gyerekeknek. Később, az anyák napi ünnepen azt is észrevette, hogy az Észak-Afrikából vagy Ázsiából bevándorolt családokkal ellentétben az európaiaknál nincsenek nagyszülők. Ilyen tapasztalatok alapján fogalmazódott meg a házaspárban a kérdés, hogy miképpen lehetne kitölteni ezt a történelem okozta fájdalmas hiátust, immár szimbolikus és kronologikus értelemben helyettesíteni a nagymamát. Vagyis azt az időszakot, amelyről a zsidó családoknál nem illett beszélni.
Mondta mintegy magyarázatként a fiának Hava Lusztig.
„El kell mondanunk a magyar anyanyelvű zsidóság történetét a magunk módján, különben nem lesz senki, aki ezt megtenné” – idézi édesanyja szavait Ron, a múzeumról szóló könyv előszavában. Amikor szülei ezt bejelentették, már társaik is voltak a nemes vállalkozáshoz. A hasonló sorsú és korú barátaik nagy csoportja várta tettre készen, hogy munkához láthassanak, bár fogalmuk sem volt, hogy hogyan kellene nekifogni egy közgyűjtemény, egy múzeum alapításához. Mindenesetre feladtak egy újsághirdetést, illetve szétküldtek egy felhívást, amelyben kérték az izraeli magyar családokat, hogy fényképekkel, dokumentumokkal és személyes tárgyakkal járuljanak hozzá a Magyarországról elszármazott zsidók izraeli múzeumának létrehozásához.
A reakció meglepően kedvező volt. Magyar zsidó családok ezrei válaszoltak, s nemcsak válaszoltak, hanem személyesen is eljöttek, hogy ne csak a tárgyakat adják át, hanem hogy ismertessék a tárgyakkal kapcsolatos történeteket is.
A komáromi előadást hallgatva azt is megtudtuk, hogy a múzeum alapítói elsajátították a szükséges muzeológiai alapismereteket és megtanulták, hogyan kell gyűjteni, válogatni, szakszerűen megőrizni és katalogizálni az anyagot. Anyagi forrásokat kutattak fel, adományokat szereztek és lelkesedésükkel újabb és újabb társakat vontak be a tevékenységükbe. Az izraeli letelepedést segítő szervezet és Cfát település önkormányzata egy kőépületet ajánlott fel a város szívében, az egyedi Szaraja negyedben, ahol a török kormányzói hivatal működött a 19. században.
Közel negyven év múltán elmondhatjuk, hogy a múzeum gyűjteménye igen gazdag és változatos. Ott kaptak helyet például az első magyar orvosnő, dr. Steinberger Sarolta orvosi eszközei, az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc zsidó nemzetőri egységének egyenruhája, jelképeként annak, hogy a magyar zsidó katonák képesek voltak megőrizni mind a zsidó vallási, mind a magyar nemzeti identitásukat. Ez utóbbi kiállítási tárgy is jelzi, hogy a múzeum átfogó képet igyekszik nyújtani az Izrael földjére érkező magyarokról, azaz nem korlátozódik a második világháború eseményeire, a holokausztra, bár a legtöbb kiállítási tárgy ezzel az időszakkal kapcsolatos.
„A vészkorszak súlyos felhőként nehezedik mindenre, ami azt megelőzően és későbbiekben történt” – olvasható Nirit Salev Kalifa izraeli kutató Magyarul álmodnak – a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma – identitás és a valóság között című tanulmányában.
A múzeum igazgatását 2008-ban Ron Lustig vette át a szüleitől. Elmondta, hogy a személyes tárgyak mellett külön kiállítási részlegen mutatják be a zsidó hagyományokhoz kapcsolódó darabokat, és külön foglalkoznak a számukra a valóságot jelentő integrálódás kérdésével az izraeli társadalomba. Itt mutatnak be például olyan magyar gyökerekkel rendelkező izraelieket, akik munkájukkal jelentősen hozzájárultak Izrael fejlődéséhez, de itt találhatóak olyan kiállítási tárgyak is, amelyek régi motívumokat ötvöznek az új környezettel. Példa erre az a festmény, amely a Szól a kakas már… kezdetű dal illusztrációját egy olyan kakassal szemlélteti, amely már a cfati hegyek felé nézve szólal meg.
Cfat városa az izraeli hagyomány szerint a négy szent város egyike már a középkortól számítva. Így talán még érdekesebbnek és értékesebbnek tűnik Ron Lustig információja, hogy a városban hét olyan zsinagóga van, amelyet magyarok építettek. S ugyan Cfat Észak-Izraelben fekszik, mintegy tíz kilométerre a libanoni határtól, ennek ellenére sokan látogatják a múzeumot vagy a múzeum által szervezett konferenciákat, szemináriumokat. Ezek anyagi szempontból is fontos eseményei a múzeumnak, hiszen izraeli állami támogatásban nem részesülnek.
– Sok családban nem is a nyelv, hanem a szokások, a hagyományok maradtak meg a magyar identitásból – mondja Ron Lustig, majd hozzáteszi, hogy még napjainkban is hetente érkeznek új dokumentumok és tárgyak. Zárógondolatként megkérdezi a közönségtől, ugye emlékeznek, hogy édesanyja azt kérdezte, lehet helyettesíteni a nagymamát? A válasz a múzeum maga, ahol igazi közösségi hely jött létre!
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/14. számában.
