Suhajda Szilárd: Az igazán különleges érzés visszatérni a hegyről
Suhajda Szilárd első magyarként mászta meg a világ talán legnehezebb nyolcezres csúcsát, a K2-t. Az expedíció azonnal meghozta számára az országos hírnevet, részben a csúcsmászás körül kialakult vita miatt is. Suhajda idén májusban újabb himalájai nyolcezres tetején állhatott, a 8516 méteres Lhocén. Nagyinterjú hegyekről, hidegről és halálról, önmenedzselésről és arról, mi a legjobb a hegymászásban.
Oxigénpalack és mindennemű serpasegítség nélkül mászta meg idén májusban a világ negyedik legmagasabb csúcsát, a Lhocét. Másik két nyolcezresét, a K2-t és a Broad Peaket ugyanígy. Ha ott áll a csúcson, nem mindegy már, hogy jutott oda?
Épp ellenkezőleg. Számomra a hegymászás legfontosabb eleme, hogy miként jutok fel a csúcsra. Nem bármi áron akarok feljutni. A K2-n például három mászószezont töltöttem el, pont azért, mert az volt számomra meghatározó, hogy tisztán, oxigénpalack nélkül, a saját képességeimre támaszkodva jussak fel. Ráadásul a 2019-es K2-siker lett a hegy első magyar megmászása, tehát ilyen szempontból is különleges eredmény volt.
Ritkaság manapság, ha valaki oxigénpalack és serpák nélkül mászik?
Igen, idén a Lhocén például egészen megdöbbentő volt, mekkora kuriózumnak számít, hogy valaki kiegészítő oxigén és serpakíséret nélkül mozog. Több százan voltak a hegyen – az Everesten és a Lhocén együttvéve –, de fél kezemen meg tudnám számolni, hányan próbálkoztak palack nélkül, sőt, mindössze két olyan mászóról tudok, aki serpák segítségét sem vette igénybe.
Ebből az egyik ön?
Igen! (nevet) És ezen a stíluson nem is tervezek változtatni. Majd, ha azt érzem, a testem már nem bírja úgy a gyűrődést, akkor más célokat kell majd keresnem, de most még ragaszkodom a legnagyobb magasságokhoz, és ezzel együtt a palack és serpák nélküli mászáshoz.
És a nyolcezresekhez is?
Persze, most a Big Five-ra, a Nagy Ötösre koncentrálok. Megmászni a Föld öt legmagasabb hegycsúcsát kiegészítő oxigén és serpák nélkül. A Lhoce és a K2 már sikerült.
Akkor jövőre jön az Everest?
Remélem! Ami biztos, hogy a stílus marad, palack és serpák nélkül vágok neki a következő expedíciónak is. Bár nem ez a fő motivációm, de oxigén használata nélkül első magyar állampolgárként érhetném el a világ legmagasabb pontját. A fiam most is sokat dicsekszik az apjával az oviban, és ez az Everest esetében is biztosan így lenne! (nevet) Addig viszont még rengeteg feladat vár rám. Támogatókat kell gyűjtenem, hiszen ez a legdrágább hegy az összes közül. Kalandvágyó kliensek százai indulnak minden évben az Everestre, ami nagyon felveri az árakat. A magunkfajta önálló hegymászók kifejezetten nehéz helyzetben vannak a tömeg miatt.
Miért ennyire fontos önnek ez a „tiszta” mászás?
A nyolcezresek normálutas megmászása technikai szempontból nem akkora kihívás egy tapasztalt mászónak, viszont palack és serpák nélkül igen. Az ugyanolyan nehéz, mint a hegymászás hőskorában. A Mount Everest esetében például a sikeres mászások kevesebb mint 3%-át hajtják végre palack és serpák segítsége nélkül, önállóan pedig alig egy-két ember próbálkozik szezononként. Vagy egy sem.
A hegymászóelit interjúit, írásait olvasva helyenként érezhető a lenézés az oxigénnel mászók iránt.
Kétségtelen, a két dolog sportértékét nem lehet összehasonlítani, de azt gondolom, ez választás kérdése. Másszon mindenki úgy, ahogy szeretne. Ettől még én ragaszkodom a saját értékrendemhez, a hegymászás általam helyesnek vélt etikájához. Sokan kritizálják az expedíciós turizmust. Tapasztalat nélküli, képzetlen klienseket vonszolnak fel nyolcezres hegyekre, de ezzel ma már nem lehet mit kezdeni. Egyszerűen van rá igény, van piaca, különösen az Everesten ilyenné vált a mászás, lehet ellene lázadni, de felesleges. Azért azt ne felejtsük el, hogy Nepál rengeteg pénzhez jut a turizmusból. Családok ezreinek megélhetése áll vagy bukik a klienseken, egy egész iparág épül a mászók fogadására. Ha mindenki úgy mászna, mint én, az óriási bevételkiesést jelentene az egész régiónak.
Lassan huszonöt éve halljuk, mennyire veszélyes a magashegyi mászás elüzletiesedése. Nem egy tömegbalesetet okozott már egy-egy komolyabb dugó a csúcsra vezető utakon, miközben meg egy ország megélhetése múlik azon, hogy minél többen érkezzenek a Himalájába. Fel lehet oldani valahogy ezt az ellentmondást?
Ez főleg az Everesten probléma, a kevésbé „népszerű” hegyeken azért sokkal jobb a helyzet. A nepáli turisztikai minisztérium pár évente feldobja az ötletet, hogy korlátozni kellene a mászóengedélyek kiadását, tapasztalati feltételekhez kötni, ki mehet fel az Everestre, ki nem, de a gyakorlatban egyelőre semmi különös nem történt. Óriási bevételkieséssel járna egy ilyen lépés, így azt gondolom, a továbbiakban sem nagyon számíthatunk érdemi korlátozásra. Ha történik valami komoly tragédia, egy ideig beszélnek róla, aztán elhal a téma.
Nem tart tőle, hogy jövőre az Everesten a lassabb, tapasztalatlan, de a palack miatt ráérősebb mászók veszélyeztetik majd az ön palack nélküli mászását, sőt, tulajdonképpen az életét?
Ha már egyszer megvalósul az expedíció és ott leszek a hegyen: de igen! Nagyon is tartok tőle! A tömeg miatt szinte ellehetetlenedik az önálló, palack nélküli mászók helyzete. Míg az oxigénes mászók megtehetik, hogy akár erősebb szélben is, órákon keresztül várakoznak egy helyben állva, addig én, hasonló helyzetben egyszerűen megfagynék! Egész másképp érzékelem a hideget, sokkal inkább ki vagyok téve a fagyás veszélyének. Arról nem is beszélve, hogy abban a magasságban – főleg 8500 méter fölött – ketyeg az óra: soha nem tudhatod, mikor omlik össze a szervezeted! Egyharmad annyi oxigént szívok a tüdőmbe minden egyes lélegzetvételre, mint a Kárpát-medence szintjén. A vérem sűrű, keringési rendszerem és testem fűtése elégtelen, még a gondolkodásom is lelassul! Abban bízhatok többek között, hogy a mászókat kísérő serpák felismerik a helyzetet és jó eséllyel előre engednek. Vagy pedig, hogy leszek annyira jó állapotban, hogy ha kell, képes legyek előzni. Komoly fejtörést okoz ennek a lehetősége, már most!
Legnagyobb „szakmai” sikere kétségtelenül az egyik legnehezebb nyolcezresnek tartott K2 megmászása volt. Nemcsak a palack nélküli mászás miatt, hanem azért is, mert ez volt az első magyar siker a hegyen. Valóban ez volt a legnehezebb mászása?
Igen, mindenképp. Bár a Lhoce hasonlóan magas, de a két hegy hangulatát össze sem lehet hasonlítani. A Lhoce sokkal barátságosabb hegy, biztonságosabb, egész más súlya volt a mozgásnak, mint a K2-n.
Lelki súlyról beszélünk? Arról, hogy első magyar lehet a csúcson?
Nem, az legfeljebb egy bónusz. Nem az volt a motivációm. A K2-vel nagyon személyes a viszonyom, lényegében öt évet szántam rá az életemből, hogy megmásszam. A szeretteim élete is évekig a hegyről szólt. Először 2015-ben, majd 2016-ban próbálkoztam, két olyan szezonban, amikor az időjárás miatt senki nem jutott fel. Végül 2019-ben sikerült. A K2-n tulajdonképpen nincs nyugta a hegymászónak, folyamatosak a kőhullások, a lavinák. Szinte soha nem vagy biztonságban azon a hegyen, lelkileg és testileg is az egyik legmegterhelőbb csúcs. A világ legjobb hegymászói szerint is olyan a K2-n mozogni, mintha az ember az oroszlán torkába dugná a fejét. Egy oroszrulett. A Lhoce ezzel szemben egy jól kiismerhető, technikailag sem nehéz hegy. Ahogy a legtöbb nyolcezres esetében, a magasság, ami igazán megterhelő.
Beszéljünk akkor erről! Komoly tudományos irodalma van a tengerszint feletti magasság szervezetre gyakorolt hatásainak, de most arra kérném, a saját tapasztalatairól meséljen kicsit. Mi a legelviselhetetlenebb fiziológiai jelenség nyolcezer méteren?
Mindig más. Idén egyértelműen az oxigénhiány miatt rámtörő álmosság volt a legijesztőbb. Erőltetni kell, hogy ébren maradjon az ember, lelassul a teste, lelassul az agya, csak vánszorog felfelé. Folyamatosan figyelni kell arra, el ne aludjunk, holott 8500 méteren ez szó szerint egy pillanat kérdése. Mivel harmadannyi oxigén jut az ember tüdejébe ott fenn, tudatosan törekedni kell az ébrenlétre. Ez egy olyan mentális játék, amire előre fel kell készülni, elkerülni ugyanis nem lehet.
Készülve az interjúra, rengeteg ön által írt bejegyzést elolvastam az expedíció hivatalos közösségi oldalán. A szövegekből úgy tűnt, nem tekinti nyűgnek ezt feladatot, sőt…
Sőt szeretem, amit csinálok, elvégre azért vagyok ott! (nevet) Mint ahogy írni is szeretek. Ez számomra kedves időtöltés, különösen az alaptáborban. Egyrészt az ember tevékeny marad. A feleségemtől folyamatosan kaptam a feladatokat, ő segített a partnerekkel, szponzorokkal való kapcsolattartásban is. Másrészt pedig számomra is fontos, hogy rögzítsem a történteket, és ahogy nézem, az emberek is szívesen követik a beszámolóimat. Remek visszajelzéseket kaptam.
A bejegyzésekben többször is megemlítette a K2 megmászása kapcsán önt ért támadásokat. Az olvasók kedvéért mondjuk el, néhányan a sikeres csúcstámadás után elvitatták öntől, hogy valóban járt volna a K2 csúcsán. Maradt tüske az esettel kapcsolatban?
Nehéz megemészteni a dolgot, így mindenképpen maradt. A 2019-es siker valóban nagyot szólt, a magyar hegymászóélet régóta várta ezt az eredményt, ugyanakkor éppen azért, mert ez egy meghatározó teljesítmény volt, voltak, akik nehezen hitték el, hogy ez sikerülhetett nekünk. Már az expedíció előtt néhányan azt mondták, irreális cél, hogy mászótársammal, Klein Dáviddal feljussunk a csúcsra. Amikor nekem mégis sikerült, páran támadásba lendültek, de máig sem értem, miért!
Nem is számított rá?
Nem, egyáltalán. Letaglózó volt az expedíció iránti médiafigyelem, rengetegen gratuláltak, de volt egy maréknyi ember, aki kétségbe vonta a sikerünket. Soha korábban nem volt ilyesmiben részem.
Hónapokig tartott, mire sikerült tisztáznia a nevét. Utólag valamit másként csinálna? Akár a mászással, akár a sikerkommunikációval kapcsolatban?
Csak részben. Maga az expedíció, a mászás tökéletes volt, semmit sem változtatnék – kivéve, hogy még szebb lett volna, ha Dáviddal együtt érünk fel a csúcsra! Azt mondtuk el, azt írtam le, ami történt. Elég megnézni a naplóimat. Minden egyes kudarcot vállaltam korábban is, mindig a realitások bemutatására törekedtem. Talán többet is írok a kétségeimről és gyengeségeimről, mint a sikereimről. Egyvalamit csinálnék másképp: valószínűleg többet kellett volna foglalkoznom a személyemet ért támadással, határozottabban kellett volna fellépnem. Akkoriban félvállról vettem a dolgot, annyira méltatlannak találtam.
Sikerekről és kudarcokról beszéltünk az imént. Szeretném, ha megvilágítaná kicsit az ehhez vezető mentális folyamatot! Mi kell ahhoz, hogy egy évekig tartó felkészülés után az ember azt tudja mondani egy órányira a csúcstól, ez már nem lesz meg, vissza kell fordulnom!
Az elmúlt tizenegy évben szinte minden évben voltam expedíción, de csak három sikert tudhatok magam mögött. Sokkal több kudarcot éltem meg, ezt sohasem tagadtam. Nem arról volt szó, hogy ne lettem volna elég felkészült, egyszerűen nem adatott meg a lehetőség a csúcsmászásra, szerencsétlen szezonok voltak. A legtöbb ilyen esetben ugyanúgy két hónapot dolgoztunk a hegyen és végül nem tudtunk nekifutni a csúcsnak. Jó nagy adag szerencse is kell a sikerhez. Amikor végül nem adatik lehetőség a csúcsmászásra, az olyasmi érzés lehet, mint amikor egy élsportoló versenyét az utolsó pillanatban lemondják. Készülsz, kiutazol, majd a verseny napján mégsem állhatsz rajtvonalhoz. Nagyon keserű, nehéz lelki teher ez, de el kell fogadnod, hogy a környezeted nem tudod uralni. Nem hódítóként mész oda, nem megtámadod és legyőzöd a hegyet. Ha kellően felkészültél és szerencséd is van, akkor talán feljuthatsz rá. Talán furcsán hangzik, de az is egy nagyon intenzív lelki tapasztalás, amikor belátod, hogy nem lesz meg a csúcs, hogy vissza kell fordulnod. A döntés viszont általában elég egyértelmű: nem azért mész a hegyre, hogy meghalj! Alkalmazkodnod kell!
Van önben megbánás valamelyik kudarcával kapcsolatban? Van olyan, amelyikre azt mondja, utólag csak meg kellett volna próbálni?
De hiszen mindig megpróbáltuk! Mindig addig mentünk, amíg az felelősségteljes és szakmai szempontból is értelmes volt. Soha nem adtuk fel könnyen. Megbánás? Nincs, egyáltalán. A kudarcból is lehet szép élmény vagy nagyon fontos tapasztalat. Például a K2-s sikerhez meggyőződésem, hogy kellett minden korábbi kudarcom, minden korábbi tapasztalatom is. A negatív élmények is értékesek, azok által is tanul az ember. Számomra nem is a csúcsélmény jelenti az igazi eufóriát. Csúcsélményből sokféle lehet. Nekem mindig szerencsém volt, mindhárom nyolcezresem csúcsán gyönyörű idő fogadott, jól éreztem magam és örülni is tudtam, de az ereszkedés az, ami talán még különlegesebb. Ahogy szép fokozatosan visszatérsz az élők világába, ahogy Ferihegyen kinyílik a fotocellás ajtó, a másik oldalon pedig ott vár a családom.
Megjelent a Magyar7 hetilap 29. számában.
