Az érsekújvári eset 1922-ben
Az impériumváltás után a csehszlovák államhatalom elsőrendű feladatának tekintette a felvidéki városok minél hatékonyabb és gyorsabb magyartalanítását. Az 1921. évi népszámlálás adatai már arról tanúskodtak, hogy ez az államilag szorgalmazott törekvés sikeresen halad a megvalósulás felé.
Érsekújvár az impériumváltás előtt erősen magyar többségű helység volt, Nyitra vármegye déli, magyarok által lakott részének a központja. Az 1910. évi népszámlálás szerint a város 16 228 lakosából 14 838 vallotta magát magyar, 964 szlovák, 377 pedig német anyanyelvűnek. A magyarság százalékaránya a városban 91,44 százalék volt.
Az 1921. évi csehszlovák népszámlálás gyökeresen megváltoztatta ezeket az arányokat. A városban a magyarság százalékaránya 49,95 százalékra csökkent. Ez főleg a magyar értelmiség és közalkalmazottak tömeges kiutasításával, a zsidó nemzetiség kategóriájának bevezetésével, valamint a számlálóbiztosok célirányos magyarellenes eljárásával volt magyarázható.
A csehszlovák államhatalom, illetve a megszállt Felvidéken működő szláv társadalmi és kulturális egyesületek azonban egyáltalán nem voltak elégedettek Érsekújvár magyartalanításának ütemével, és ezt nem is titkolták. Például 1922. június 4-én a város – valamint az egész felvidéki magyarság – tanúja lehetett egy durva magyarellenes provokációnak Érsekújvár ürügyén.
Ezen a napon került sor a városban és környékén 1919 nyarán elesett cseh legionáriusok emlékoszlopának alapkőletételére. Az ünnepi aktus politikai és társadalmi súlyát növelte, hogy azon Martin Mičura Szlovákia hivatalban lévő teljhatalmú minisztere is megjelent.
A rendezvényen ünnepi szónoklatot mondott Ľudovít Okánik kanonok, volt nyitrai zsupán, ez idő szerint a prágai Nemzetgyűlés szenátora. Fellengzős előadásában – dicsérve a magyar Vörös Hadsereg elleni harcokban elesett bátor legionisták hősiességét –, többek között kijelentette: „Ez a szent sírhalom számunkra biztosíték arra, hogy a most még elmagyarosított (sic!) Érsekújvár rövidesen ismét a mienk – teljesen szlovák lesz.“
Természetesen a magyar politikai közvélemény és a nemzeti irányultságú sajtó nem tért észrevétlenül napirendre e provokatív kijelentés fölött. Okánik kanonok és szenátor önérzetet sértő szavaira Petrogalli Oszkár, a magyar ellenzéki pártok közös Központi Irodájának vezetője, e pártok napilapjának főszerkesztője adta meg a méltó választ.
„Mit jelent ez?“ – tette fel a szónoki kérdést Petrogalli a Prágai Magyar Hírlapban megjelent vezércikkében.
Petrogalli azonban nem elégedett meg csupán az Okánik-kijelentés visszautasításával, és annak tágabb dimenzióira is felhívta a figyelmet. Nyíltan rámutatott az áldemokratikus csehszlovák politika visszásságaira és farizeusi jellegére. „Ez az ő politikájuk“ – folytatta érvelését Petrogalli. „A többi csak szemfényvesztés. Szemfényvesztés az alkotmány, amelyre büszkén hivatkoznak, azt hirdetve, hogy ez az alkotmány demokratikusabb Európa minden alkotmányánál. És szemfényvesztés, amikor kifelé azt hangoztatják, hogy törvényeik itt a nemzeti kisebbségek minden jogát biztosítják. Itt a való életet kell megvizsgálni. Ez pedig azt mutatja, hogy sehol nincs olyan ellentét a törvények és azok gyakorlati alkalmazása között, mint éppen itten.“
A soron következő, az 1930. évi csehszlovák népszámlálás tovább csökkentette Érsekújvárott a magyar népesség százalékarányát, de korántsem olyan mértékben, amint azt a város magyartalanításának szorgalmazói elvárták volna. A lakosság 45,4 százaléka még mindig magyarnak vallotta magát, szemben a 42,6 százalék szlovákkal. Jelentős volt még a magukat zsidó nemzetiségűnek vallók száma, ezek azonban csaknem kivétel nélkül magyar anyanyelvűek és kultúrájúak voltak.
Úgy tűnik, hogy Okánik szenátor 1922 júniusában megfogalmazott óhaja száz év elteltével beteljesedett. Ennek azonban mi is okozói vagyunk megalkuvásunkkal és nemzeti önfeladásunkkal. A történelem ítélőszéke előtt ezért mi is felelősséggel tartozunk.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/41. számában.
