Az első európai Afrika legdélibb csücskénél
A keresztény és a muzulmán világ közötti szembenállás évszázadokon át meghatározó tényezője volt Európa (és tulajdonképpen a világ) történetének. A Szentföld visszaszerzésére indított keresztes hadjáratok átmenetileg ugyan megállították a muzulmán Oszmán Birodalom terjeszkedését, de a keresztény államok közötti rivalizálás egyre inkább megnehezítette a szükséges összefogást, a gazdasági és a katonai erők koncentrálását.
Az oszmán-törökök már a XIV. században megvetették a lábukat a Balkán-félsziget keleti felében, 1453-ban pedig bevették a Bizánci Császárság utolsó bázisát, Konstantinápolyt is és ezzel teljessé vált a fennhatóságuk Európa délkeleti részében.
A portugálok 1385. augusztus 14-én döntő győzelmet arattak Aljubarrotta mellett a számbeli fölényben lévő spanyolok felett. Ennek köszönhetően Portugália fokozatosan a térség egyik meghatározó országa lett és néhány évtizeddel később – 1415-ben – egy merész elhatározással elfoglalta a mórok észak-afrikai hídfőállásának számító földközi-tengeri kikötőt, Ceutát.
Az expedíciók fokozatosan feltárták Afrika nyugati partvidékét. Ezek a vállalkozások anyagi hasznot is hoztak, különösen a rabszolgakereskedelem, amely időnként embertelen módszerekkel zajlott, és bár Henrik szigorú utasításokat adott az expedíciók kapitányainak, ők igyekeztek ezeket kijátszani. Hosszan részletezhetnénk a történteket, a kapitányokról terjedelmes listát is mellékelhetnénk, a lényeg azonban az, hogy Henrik haláláig a portugáloknak igazából még csak a Guineiai-öböl bejáratáig sem sikerült eljutniuk.
Ennek ellenére néhány évnyi szünetet követően a portugálok újra indították expedícióikat, miután a királyi udvarban felismerték ezek gazdasági hasznát. Más motivációja is volt természetesen a Henrik által indított „program” folytatásának. Miután az Oszmán Birodalom a Földközi-tenger keleti térsége felett átvette az ellenőrzést, a hagyományos szárazföldi és levantei kereskedelmi útvonalakon már sokkal drágábban jutottak el a keleti fűszerek és egyéb termékek Európába, ezért logikusnak tűnt, hogy egy másik útvonalat találjanak, amelyen ezek az áruk megérkezhetnek oda, ez pedig Afrika körbehajózásával volt megvalósítható.
Tengerész Henrik tervének méltó folytatója unokaöccse, II. János király lett, akinek utasítására 1482-ben Diogo Cão (1440 k. – 1486) a Guineai-öbölből két expedíciót is indított az Egyenlítőtől délre elterülő afrikai partok feltárására. Ő volt az első, aki kőoszlopokkal – ún. padrãókkal, címeroszlopokkal – jelölte meg a feltárt és „birtokba vett” területeket. Ezekre egy kereszt és a portugál korona volt bevésve és még a 19. század végén is a helyükön álltak. Cão egészen a mai Namíbia partjáig jutott, de tovább már nem merészkedett, egyrészt a legénység lázadásától tartva, másrészt az élelmiszerkészletek is kimerülőben voltak, ezért visszafordult. Feltehetően még ezen az úton meghalt, de egyesek szerint nem sokkal Portugáliába történt megérkezését követően távozott az élők sorából.
1487-ben II. János Bartolomeu Diaz (1450 k. – 1500) nevű udvaroncát jelölte ki Diogo Cão halálát követően a feltáró expedíció vezetőjévé. Róla viszonylag keveset tudni. Feltételezik, hogy felmenői között kiváló hajósok voltak: Joã Diaz, aki az elsők között jutott túl a Bojador-fokon, Dinis Diaz pedig Afrika legnyugatibb kiszögellését, a Zöld-fokot fedezte fel 1445-ben. Nem kizárt, hogy apja volt Bartolomeu Diaznak és öccsének, Diogo Diaznak, mindezt azonban csak feltételezhetjük. Diaz navigátorként korábban már részt vett egy expedícióban, amelynek főparancsnoka Diogo de Azambuja (1432–1518) volt és azt a feladatot kapták, hogy erődöt építsenek az Aranyparton (a mai Benin közelében). Az Elmina néven ismert erőd sokáig fontos bázisa volt a portugáloknak.
A három vitorlás valamikor 1487 augusztusában hagyta el Lisszabont és Diogo Cão útvonalát követve elhagyták Manga das Areast, ahol Cão utolsó kőoszlopát állította fel, áthaladtak a Baktérítőn, amelyen túl a partvonal enyhén tagolt és kopár, sőt sivatagos volt. Diaz első címeroszlopát a Lüderitzi-öbölben, a mai Pedestal Pointban állította fel.
Ezt követőn közel két hétig déli irányban hajóztak, amikor a Saint Helena-öbölnél egy nagy vihar csapott le rájuk, ami arra kényszerítette Diazt, hogy délnyugatra, a nyílt tenger felé kormányozza vitorlásait, mert joggal tartott attól, hogy a sziklás partoknál hajótörést szenvednek. Az erős szél és a hullámzás hetekig tartott, miközben a portugálok azt tapasztalták, hogy az óceán vize egyre hidegebb, noha a déli féltekén december végén nyár van. Már beköszöntött az 1488. esztendő, sőt lassan véget ért január is, de a két hajó legénysége továbbra sem látta a partot. Amint a tenger nyugodtabbá vált, Diaz ismét kelet felé kormányozta vitorlásait, de Afrika partjait továbbra sem sikerült megpillantaniuk.
Úgy vélte, hogy valószínűleg túljutottak a kontinens déli kiszögellésén, ezért ismét módosította az útirányt és északnak haladtak. Néhány nap elteltével magas hegyek tűntek fel a távolban és 1488. február 3-án zöld fűvel borított partot pillantottak meg, amely nyugat-keleti irányban húzódott. Egy dombon marhacsorda legelt, amelyre néhány félmeztelen pásztor vigyázott. A portugálok ezt a vidéket Bahia dos Vaqueirosnak (Marha-öbölnek) nevezték el. Miután partra szálltak, hogy friss vizet keressenek, a bennszülöttek távolabbra hajtották az állatokat, de ők a part közelében maradtak és dárdáikkal fenyegetően hadonászni kezdtek. A portugálok nyíllövésekkel válaszoltak és az egyik pásztort leterítették. Amikor a tetemet közelebbről szemügyre vették, igen meglepte őket, hogy nem olyan néger volt, mint azok, akikkel a trópusi vidékeken találkoztak. Bár a haja olyan volt mint a gyapjú, bőrének színe világosabb volt és a száraz falevelekére emlékeztetett. Ez a tragikus esemény volt a nyitánya az európaiak és az itt élő koi-koin nép kapcsolatának. Ezt a nevet a portugálok adták a bennszülötteknek, a Dél-Afrikában később gyarmatot alapító hollandok hottentottáknak („dadogóknak”) nevezték el őket.
A tengerészek azonban már nagyon fáradtak voltak, fogytán volt az élelem, és nyomasztóan hatott rájuk az az érzés is, hogy túlságosan távolra kerültek hazájuktól, ezért egyre hangosabban követelték a visszatérést. Diaz, hogy elejét vegy a lázadásnak, megígérte embereinek, hogy nem folytatják tovább az utazást keleti irányban (az erről szóló szerződést a hajók tisztjei aláírásukkal hitelesítették), de kért még három napot, hogy körülnézhessen az Algoa-öbölben. Ezután nyugatnak fordította a hajóit és megérkezett arra a vidékre, ahol a korábban a két hétig tartó vihar miatt a nyílt óceánra kényszerült.
Igaz, ez az út az állandóan szembe fújó szél miatt most közel három hónapig tartott. Itt egy, a tengerbe mélyen benyúló földnyelvet fedezett fel, amelyet Cabo Tormentosónak (Vihar-foknak) nevezett el és elhelyezte harmadik padrãóját. Mint João de Barros potugál történetíró megjegyezte: Diaz a hazafelé vezető úton
A hajós önmaga jelképét is látta benne, és többé már nem tért ide vissza: 1500. május 29-én (525 éve) Cabral brazíliai expedíciójának kapitányaként, a Jóreménység-foka felé tartva elnyelte vitorlását a háborgó óceán.
De még ne temessük Diazt, aki két vitorlásával 1488 decemberében futott be Lisszabonba. II. János nagyon megörült annak a hírnek, hogy végre megtalálták az Indiába vezető tengeri utat.
Az hihetnénk, hogy az egyébként nagyon határozott II. János azonnal felszerel egy újabb expedíciót, hogy elhajózzon egészen Indiáig. Valamiért azonban nehezen szánta rá magát erre, és csak amikor hírét vette Kolumbusz első útjának, gyorsította fel az előkészületeket.
Egy múlt században előkerült arab beszámoló szerint 1494-ben egy portugál hajóhad el is indult, de a Mozambiki-csatornában egy hatalmas vihar hullámsírba küldte az összes hajót. Ezt egyelőre más források nem erősítették meg, viszont II. János már nem élhette meg a portugálok sikeres indiai utazását: 1495. október 25-én negyvenévesen meghalt. Utóda unokaöccse, I. Manoel lett, aki négy vitorlást szereltetett fel.
Miután Kolumbusz ekkoriban már harmadik útjára indult nyugat felé, a portugálokat is fűtötte a tettvágy és 1499-ben egy újabb, a korábbiaknál nagyobb expedíció előkészületeibe fogtak. Ennek vezetésével Pedro Alvarez Cabralt (1467 k. –1520 k.) bízták meg.
A 13 jól felfegyverzett karavella egyikének Bartolomeu Diaz lett a parancsnoka. A flotta 1500. március 9-én futott ki Lisszabonból. Az útirányt Vasco da Gama tapasztalatai nyomán úgy választották meg, hogy lehetőleg elkerüljék a Guineai-öböl térségét, ezért a Zöld-foki-szigeteket elérve nyugatnak fordultak. Ma sem tisztázott, hogy Cabral miért a nyugati és nem a délnyugati irányt választotta. Nem zárható ki, hogy tudatában voltak annak, hogy Kolumbusz nem Indiában járt és egyik kapitányuk, Duarte Pacheco Pereira (1460–1533) – mellesleg az 1494-ben megkötött Tordesillasi Szerződés egyik portugál aláírója – gyaníthatóan már 1498-ban megfordult Dél-Amerikában.
Cabral 1500 áprilisában kikötött a parton és megalapította Porto Seguro (Veszélytelen kikötő) erődjét. A flotta 1500. május 8-án hajózott ki, de a hangulat nem volt éppen derűs, ugyanis néhány nappal korábban egy üstökös tűnt fel az égen és ezt általában rossz előjelnek tartották. Afrika felé haladva egy hatalmas vihar támadt, amely elszakította egymástól a vitorlásokat. 1500. május 29-én négy hajó – köztük az, amelynek Bartolomeu Diaz volt a parancsnoka – éppen a Jóreménység-foka közelében végleg elmerült a hullámsírban.
