Az ellopott gyermekkor
Ha pszichológussal ül le az ember beszélgetni, hajlamos azt feltételezni, hogy elemzi őt már az első pillanattól, figyeli a testbeszédét, az arcát, a jeleket, a rezdüléseit. Bibók Bea felszabadított engem ez alól a teher alól. Mosolygós, nyitott embert láttam, aki kézfogással, tegeződési ajánlattal és valódi figyelemmel oldotta a feszültséget. Könnyebb lélekkel álltam fel mellőle. Bea nemcsak átélte, mit jelent parentifikálódni, de a praxisában is újra és újra találkozott vele és mert magyar nyelven korábban alig létezett róla irodalom, megírta Az ellopott gyermekkor című könyvet. A beszélgetésből kiderül, miért ennyire rejtett, mégis sokakat érintő jelenség a parentifikáció és miért fontos végre szavakat találni rá.
Szinte napra pontosan egy éve jelent meg Az ellopott gyermekkor című könyved. Úgy tűnik, azóta sokan diagnosztizálták magukat a parentifikáció jelenségével. De mit is takar pontosan ez a kifejezés?
A parentifikáció témáját rendkívül fontosnak tartom, ráadásul magyar nyelven eddig szinte semmilyen szakirodalom nem állt rendelkezésre. A család- és párterápiás munkám során azonban újra és újra találkoztam ezzel a mintázattal, így lassan összeállt bennem a kép, láttam a következményeit, felismerhetővé vált, hogy mi is történik. A szó eredetileg az angolból származik, magyarul leginkább „szülősített gyermekeknek” fordíthatjuk. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek a korukhoz képest aránytalanul nagy felelősséget vállalnak, vagy épp kapnak a családban.
El tudnád magyarázni konkrétan, hogy miképpen kell ezt elképzelni?
A család egy rendszer, amit gyakran egy céghez szoktam hasonlítani. Van két vezető, az anya és az apa. Ha az egyik nem tudja betölteni a szerepét, akkor a rendszer kinevez egy beosztottat vezetővé. Ez a gyerek lesz. Hogy miért történik ez? Gyakran azért, mert az egyik szülő érzelmileg éretlen, esetleg szenvedélybeteg. Például alkoholizmusnál a beteg fél szinte gyermekként viselkedik: kiszámíthatatlan, hol jelen van, hol nem, a családtagok pedig állandó készenlétben élnek, tojáshéjon járnak. Ilyenkor a másik szülő sokszor áldozati szerepbe kerül, sajnáltatja magát, így végül egyikük sem látja el valóban a szülői funkciót. A gyerek – általában az idősebb – viszont átveszi a terhek egy részét azzal, hogy mondjuk a testvéreket viszi óvodába, szülői értekezletre jár, kezeli a pénzt, vagy épp békíti a veszekedő szülőket. Volt például egy kliensem, akit az anyja 4-5 évesen rendszeresen a kocsmába küldött az apjáért, mert úgy tűnt, a kislány jobban haza tudja csábítani a férfit. Ő mesélte, mennyire félt télen, mert akkor volt nagyon nehéz helyzetben ez a kislány, amikor nem jött haza vele az apukája, és reszketett, sírt az ágyban, mert attól tartott, hogy ha elesik a hóban az édesapa, akkor megfagy. Gondoljunk csak bele, egy óvodás gyereknek ilyen terhekkel kell megküzdenie, miközben az anyja aludt a másik szobában. Ez óriási felelősség, aminek soha nem lenne szabad ránehezednie.
Tehát a parentifikáció többféleképpen is megjelenhet?
Így van. Lehet például egy tartósan beteg testvér miatt, akire a szülők minden energiája ráirányul, így a másik gyerek háttérbe szorul és magára marad. Vagy narcisztikus szülők mellett is kialakulhat, akiknek soha nem lehet megfelelni, ezek a gyerekek túlteljesítenek, mindent megtesznek az elismerésért, de közben mély érzelmi hiányokkal élnek. Ők gyakran korán keresnek pénzt, vállalkozásba fognak, testvéreiket gondozzák és rengeteg gyakorlati képességük fejlődik ki, nagyon jól tanulnak. De mindez óriási áldozattal jár, mert elveszítik a gyerekkorukat. Nem véletlenül szoktam úgy fogalmazni, hogy olyan, mintha lenne plusz 15-20 év tapasztalatuk, mert tényleg évekkel előbb kezdtek el felnőttként működni. A másik pólus az infantilizáció, amikor a szülő nem engedi önállósodni a gyereket, túlféltik, túlgondozzák. Gyakran előfordul, hogy egy családban egyszerre van jelen mindkettő, az egyik gyerek túlterhelődik, a másikat pedig kicsinek tartják felnőttkorban is. Vannak parentifikáltak, akik megkérdezik a szüleiket, hogy nem örökbe fogadott gyerekek-e, mert azt látják, hogy a testvérüket mennyivel jobban szeretik, mennyivel többet figyelnek rá. Hozzáteszem, hogy túl sokat. Tehát nagyon rosszul járnak azok a gyerekek, mert nem fejlődnek ki azok a képességeik, amikre szükség van az önálló élethez. Éppen ezért nem válnak le. Ugye ők otthon maradnak, a szomszédban laknak, szemben laknak, következő utcában laknak, tehát mindig tartják a kapcsolatot a szülővel.
Ezzel szemben a parentifikált gyerekek nagyon hamar függetlenednek. Ha jól értem, különbséget lehet tenni anyagi és érzelmi parentifikáció között is?
Igen, többféle formája van. Vannak családok, ahol inkább érzelmi terheket raknak a gyerekekre, másutt fizikai vagy anyagi felelősséget, sokszor pedig mindez egyszerre jelenik meg. Gyakori például, hogy a szülőnek nincsenek egészséges határai, nem tud bánni a pénzzel, állandóan áldozati szerepbe helyezi magát és már egészen fiatalon a gyermeke támogatja anyagilag, sokszor hamar céget alapítanak és sikeresen működtetnek, hogy megfeleljenek a szülőknek, vagy éppen érzelmileg támogatók, felelősségvállalással. A szerepek megfordulnak, mert a szülő válik gyerekké, a gyerek pedig felnőttként tartja össze a családot.
De ha a parentifikált gyerekekből önálló, sikeres felnőttek lesznek, miért tekintjük mindezt problémának?
Valóban sokan érzik úgy, hogy erőt és kitartást kaptak ebből a tapasztalatból. Volt is egy előadásom, ahol megkértem a hallgatóságot, hogy aki úgy érzi, hogy nehézségként élte meg a parentifikációt, gyűrje össze a papírlapját, aki viszont hálás érte, hagyja simán. Érdekes módon többen voltak az utóbbiak. Hiszen ők azok, akik minden helyzetet úgyis megoldanak. Ez lett majdnem a könyvem címe is. De a sikeresség mögött komoly belső teher áll. A parentifikált gyerekek úgy alakítják ki a biztonságérzetüket, hogy mindent rendben tartanak, érzelmi és anyagi stabilitást, otthoni harmóniát. Azt tanulják meg, hogy csak akkor szerethetők, ha a környezetük elégedett. Ez a mintázat pedig felnőttként is folytatódik, mert a párkapcsolataikban a másik igényeire fókuszálnak, sokszor teljesen háttérbe szorítva a sajátjaikat. A parentifikált gyerekek biztonságérzete abból fakad, hogy mindent tökéletesen elvégeznek. Úgy érzik, akkor szerethetők, ha rend van körülöttük: ha anyagilag, érzelmileg és fizikailag minden a helyén van és a másik fél megkapja mindazt, amire vágyik. Ez a belső program aztán felnőttként is irányítja őket, mert olyan párkapcsolatokat alakítanak ki, ahol szinte észrevétlenül a másik ember szükségletei válnak elsődlegessé. Ez a külső fókusz sokkal gyorsabban működésbe lép, mint az önreflexió, hamarabb érzik, mire van szüksége a társuknak, mint hogy magukban megfogalmaznák, ők mit szeretnének. Az egész működésük a másik ember köré szerveződik, boldoggá teszik a partnerüket és saját örömüket is ehhez kapcsolják. A legnagyobb veszteségük ebből fakad. Ha például karácsonykor megkérdezzük, mire vágynak, sokszor nem tudják megfogalmazni. Viszont, ha a környezetük nem találja ki helyettük, nem figyel rájuk annyira, mint ők másokra, csalódást élnek át. Ez különösen fájdalmas, hiszen maguk gyakran kézzel készített, személyre szabott ajándékokkal készülnek. Így a kapcsolataikban erős ambivalencia jelenik meg, óriási a vágy az odafigyelésre, de közben gyakran marad kielégítetlen. A parentifikáltak rendkívül érzékenyek, szociálisak, hatalmas az igazságérzetük. Empátiájuk főként a hozzájuk közel állók problémái felé irányul, miközben hajlamosak önmagukat cserbenhagyni. A könyvemben az újfundlandi kutyához hasonlítottam őket, mert ha kell, ha nem, mindig mentenek. Nemcsak a fuldoklót húzzák ki a vízből, hanem a fürdőzőt is. Ez a hozzáállás a párkapcsolatokban is visszaköszön. A parentifikált fél folyamatosan dolgozik a kapcsolatért, miközben a másik megtanulja, hogy akkor is rendben van a világ, ha ő nem tesz semmit. A pszichológiában ezt tanult tehetetlenségnek nevezzük. A partner statikus marad, a parentifikált pedig megoldja helyette a problémákat.
Mi ennek a legnagyobb veszélye?
Az, hogy egyszer eljön a pont, amikor ez összeomláshoz vezet. Ez általában hirtelen történik, a parentifikáltak nem érzékelik a fokozatos kimerülést, csak az összeesést. Saját példámat is hozhatom, én magam is parentifikált vagyok. Napi négy órát alszom, jó esetben négy és felet, ritkán ötöt. Nem érzem magam fáradtnak, de olykor, például egy péntek délután a heti munka után hirtelen elönt a kimerülés, és muszáj lefeküdnöm. Tíz perc pihenés után újra működöm, de az odáig vezető folyamatot nem érzékelem. Ez a parentifikáltak sajátossága, nem látják a fokozatos lemerülést.
Csak a végkimerülést?
Igen. Sok kliensem számolt be arról, hogy egyik pillanatról a másikra akart szakítani vagy válni. Amikor megkérdeztem, miért nem szóltak időben a párjuknak, hogy fáradtak és szeretnék, ha a másik is részt venne a családi feladatokban, a válasz az volt, hogy soha nem érezték magukat fáradtnak. A kimerülés hirtelen, drasztikusan tört rájuk. Ez tulajdonképpen érzelmi kiégés. Addig önként és szinte örömmel tették meg mindazt, amit a másik igényelt, majd egyszer csak nem bírták tovább. Ezért is annyira fontos, hogy a parentifikáltak megtanulják az önreflexiót, észrevenni a saját állapotukat, felismerni és kommunikálni az érzéseiket, a szükségleteiket. Ha nem kapcsolódunk önmagunkhoz, akkor másnak sem tudjuk elmondani, mire van szükségünk.
Emiatt kell tehát megoldani a parentifikáció-kérdést, hogy ne jussanak el erre a pontra, ahol már csak a végkimerülés van, és megtanuljanak kapcsolódni önmagukhoz, a saját érzelmeiket és szükségleteiket fölismerni?
Pontosan. A visszajelzések szerint a könyvem sokaknak adott ebben segítséget. Úgy fogalmaztak, mintha kaptak volna egy szemüveget, elkezdték más szemmel látni önmagukat, a családjukat, a traumáikat. Ráébredtek, hogy párkapcsolataikban újraélik mindazokat az érzéseket, amelyeket gyerekkorukban megtapasztaltak. Ezek a gyerekek gyakran nagyon magányosak, mert a szülők nem figyelnek a szükségleteikre. Ezt én magam is felismerhettem, amikor régi családi fényképeket kaptam a szüleimtől, kisebb összeomlásként éltem meg. A képeken ugyanis mindig komoly, morcos arcot vágtam, és legtávolabb álltam a szüleimtől. Ez nemcsak velem van így, a klienseimnél is rendszeresen kérem, hogy hozzanak gyerekkori fotókat, és szinte mindig ugyanezt látom. Míg a testvérek vidámak, nevetnek, ölelkeznek a szülőkkel, addig a parentifikált gyerekek távolabb helyezkednek el, komolyak, szigorúak, sokszor idősebbnek is tűnnek a koruknál. A „benntartott” gyerekek arcán ott van a játékosság, a gyermeki könnyedség, míg a parentifikáltaké sokkal érettebb, felnőttesebb. Ezek a fotók szinte röntgenképei annak, mekkora felelősséget cipeltek már egészen kicsi koruktól.
Gyerekként hogyan élik meg mindezt a parentifikáltak?
Számukra mindez természetes. Amiben felnőnek, azt élik meg normaként. Egy bántalmazott gyermek sem tudja, hogy máshol nem így van, hiszen nincs összehasonlítási alapja. Ez a tragédia, a gyerek nem tudja, hogy amit átél, az nem jó. Ami biztató, hogy a mai fiatal anyák egyre tudatosabbak. Sokan szeretnék megérteni és feldolgozni saját kötődési sérüléseiket, hogy ne adják tovább gyermekeiknek. A parentifikáció ugyanis egyfajta kötődési mintából ered, amely már nullától kétéves korig kialakul és hosszú távon meghatározza a működésünket. A tudatos feldolgozás azért fontos, hogy a traumatizáció ne öröklődjön tovább generációról generációra. Ugyanakkor a parentifikált anyák gyakran beleesnek egy másik hibába, hogy túlkorrigálnak és infantilizálni kezdik a saját gyerekeiket. Belső programjuk az, hogy „nekem nagyon nehéz gyerekkorom volt, ezért én mindent jobban akarok csinálni”. Így azonban könnyen átesnek a ló túloldalára.
Akkor hogyan lehet jól csinálni?
Erről még könyvet is szeretnék írni. Röviden, a biztonságos kötődés a kulcs. Vegyünk egy játszótéri példát. A gyermek fel akar mászni a mászókára. Az infantilizáló, szorongó anya ilyenkor azonnal tilt: „Jaj, ne menj fel, le fogsz esni, megütöd magad, kórházba kerülsz! Azonnal gyere ide!” Ezzel azt tanítja, hogy a világ veszélyes, semmi újat nem szabad kipróbálni. Egy biztonságosan kötődő anya ugyanebben a helyzetben így reagál: „Szeretnéd kipróbálni a mászókát? Menj nyugodtan, én itt vagyok, figyelek rád. Ha baj lenne, elkaplak, de szerintem menni fog.” A gyermek így azt tanulja meg, hogy a világ felfedezhető, és mellette ott van a biztos háttér, akihez visszatérhet.
Míg egy parentifikált gyerek egyedül megy a játszótérre?
Ő megoldja magának. Sokszor hallok olyan történeteket, hogy egy tizenhárom éves gyerek reggel elindul otthonról biciklivel, este nyolcra ér haza és a szülei addig nem tudják, merre járt. Lehet, hogy 80 kilométert letekert közúton, teljesen egyedül. A parentifikált gyerekek nagyon önállóak, de ezzel együtt rendkívül magányosak is.
Mi a legnagyobb hozadéka és mi a legnagyobb veszélye a parentifikációnak?
A legnagyobb hozadéka, hogy ezek az emberek rendkívül pragmatikusak, gyakorlatiasak, és minőségi dolgokat hoznak létre, legyen szó a munkáról, a családról vagy a saját gyerekeikről. A család számukra központi érték. Két típust különböztetek meg: vannak, akik már egészen fiatalon vágynak családra, mert szeretnék megteremteni azt a biztonságot és melegséget, ami nekik gyerekként hiányzott. Mindent megtesznek azért, hogy fenntartsák az általuk megalkotott családot. Számukra nem is annyira a társuktól való elválás a nehéz, hanem a család ideájának, a megteremtett közösségnek az elvesztése. Emiatt sokszor nagyon nehezen szánják rá magukat a válásra. Érzelmesek, rendkívül empatikusak, segítőkészek. Ugyanakkor hajlamosak önmagukat teljesen kizsigerelni, önszabotázsba sodródni, mert nem fordítanak figyelmet a saját igényeikre. És van a másik csoport, akik nem akarnak családot, gyerekeket, mert azt mondják, hogy már volt nekik kettő, a szüleik. A tudatosabb parentifikáltak gyakran törekednek egészséges életmódra, szeretnek élni, és igyekeznek „maximalizálni” az életüket, ez azonban sokszor túlterheléssel jár.
Mikor forduljon egy parentifikált szakemberhez? Ha mindezeket a jegyeket, amiket te most elmondtál, fölismerte magában, de azt érzi, hogy még van benne erő. Mikor van itt az ideje annak, hogy ellátogasson egy szakemberhez?
Amikor felismerik magukon ezeket a jegyeket. Nagyon sok hálás levelet kapok olvasóktól, akik a könyv hatására döbbennek rá, hogy ők is érintettek. Sokan azért keresnek fel, mert nem szeretnék továbbadni ezt a mintát a gyerekeiknek, mások pedig azért, mert már több párkapcsolatukban ugyanazokat a hibákat követték el és szeretnének végre egy kölcsönösségen alapuló, kiegyensúlyozott kapcsolatban élni. A partnerség ugyanis nemcsak adásról, hanem kapásról is szól. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne várjunk addig, amíg teljesen kimerülünk. Ugyanúgy, ahogy a testi egészségünkkel, a lelki egészségünkkel is időben kell foglalkozni. Ha már látjuk, hogy érint minket a parentifikáció, érdemes mielőbb segítséget kérni.
CV:
Pásztón született 1964-ben. Dokumentarista fotográfiát tanult, később a Babes-Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán szerzett diplomát. Egyéni, családi, párkapcsolati és szexuális problémák képezik a szakterületét. 2024-ben írta meg első könyvét, amely a parentifikációról szól, második könyve az infantilizáció témakörét járja körül.
