Az elfáradt szünidő
Jó pár évtizede, még a kötelező katonai szolgálatok idején a bakák már számolták a napokat, és ehhez szabócentit használtak, amelyből minden egyes eltelt nap után boldogan lecsippentettek egy centimétert, míg el nem fogyott a másfél méternyi „kígyó”, és végleg hazamehettek.
Az iskolások is elkezdték már a „visszaszámlálást”, s gondolatban mi, szülők is, bár a gyerekeket nem az iskolára várakozás öröme készteti arra, hogy számolják a maradék napokat, hanem inkább a sajnálkozás, hogy egyre kevesebb nap van hátra a szünidőből. Mert senki sem élvezi annyira a szünidőt, mint az iskolás gyerek, mivel ugye a szünidőnek a lényege két összetevőből áll a gyerek számára: nem kell iskolába menni; az idő, mint olyan megszűnik létezni (ez azt jelenti, hogy nincs korán kelés, órarend, időbeosztás stb.). A vakáció tehát „maga a rendkívüli, zavartalan teljesség”.
Fentebb a régi katonaidők finisét emlegettem, nem éppen a vakáció ürügyén… Mesélhettem volna azonban a régi falusi vakációkról is, amit szüleim, nagyszüleim gyakorta emlegettek és emlegetnek. A nagyszülőknél a vakáció ugyanis úgy telt, mint egy szép álom, amelyből a felébredésre az augusztus vége felé már a villanydrótokon sorban ülő fecskék (akkor még sok volt belőlük) szomorú látványa figyelmeztette őket: készülnek a fecskék, készüljenek a gyerekek is, hamarosan elkezdődik az iskola.
Egy dolog azonban már látható: szegény szünidő is elfáradt mostanra, nemcsak a szülők, akiknek a többsége már elkészült az alapiskolás korú gyerekek „kistafírozásával”. A szeptember elseje is visszakapta iskolai „rangját”, (a gyerekek nem túl nagy örömére). Szóval, mostanra elfáradt a szünidő, éjjel már egy kicsit fázik, nappal kevesebb, önfeledt játékba merülő gyereket számlál meg a játszótereken, bicikliken, grundokon, alkalmi focipályákon, meg a fagylaltosok előtt. De egyre többen vannak, akik szüleik oldalán betérnek a ruha-, vagy cipőboltba, esetleg a papírkereskedésbe… Mert kell az új cipő, ruha, a füzetek, tollak, és sok minden más (és most arról nem is értekezem, hogy mindez mennyit kóstál). S a szülők újra átélik mindazt, amit az ő szüleik is átéltek. Kicsit sajnálkoznak is a nebulóra tekintve, hogy vége a boldog, gondtalan napoknak, de örömet is érezve, hogy visszalendülnek a mindennapok megszokott kerékvágásába, és szertefoszlik a gyerek(ek) felügyeletének napi gondja. A szünidő meg azt gondolja, hogy dolga végeztével csendesen, fáradtan elmehet. Csak az emlékét hagyja maga után.
Szeptember elsejével megszűnik a szabadság varázsa, és hipp-hopp már itt is van az ősz a maga nyirkos valóságával, a vírusok, vörös mandulák és taknyos orrok véget nem érő időtlenségével…
De addig még van egy kis idő, amelyet reméljük a természet is meghint bőséges napfénnyel. S az elfáradt szünidőt meg el kell engednünk pihenni, hogy erőt merítve jövőre is megajándékozhassa az iskolásokat a „teljes szabadság” mámorával.
