Az augsburgi csatát 1070 éve vívták

A nomád életmódot folytató magyar törzsek a kilencedik század végén érkeztek a Kárpát-medencébe, s fokozatosan uralmuk alá hajtották az itt élő avar, szláv és bolgár törzseket. Hatalmuk megszilárdítása után hadjáratokat indítottak, a Balkánon egészen Bizáncig, nyugaton pedig a Pireneusi-félszigetig is eljutottak. Ezek célja a zsákmányszerzés mellett a környező államok megismerése, azok erejének felmérése is volt - a gyakran brutális katonai akciók a köztudatban "kalandozásokként" élnek.

Nyugaton az egyszerű emberek rettegve várták a magyar támadásokat, könyörögve: "A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!", azaz "A magyarok nyilaitól ments meg minket, Uram!"

Az Európában ismeretlen, a nyílt ütközeteket kerülő, gyorsmozgású, könnyűlovas hadviselés kezdetben rendkívül sikeresnek bizonyult. Nyugaton nem találták ellenszerét, s egy idő után a belső és külső konfliktusokban nem egyszer a magyarokat használták fel ellenfeleik ellen, igyekezve egyben kiismerni a sztyeppei harcmodort. I. (Madarász) Henrik német király (919-936) ismerte fel: a magyar fenyegetéssel szemben csak erős központi hatalom és nagy létszámú, jólszervezett sereg lehet hatásos. Henrik kiterjesztette befolyását a bajor és sváb területekre, visszaszerezte Lotaringiát, s hogy időt nyerjen, 924-ben békét kötött a magyarokkal, vállalva az adófizetést is. A következő években megerősítette a várakat, a városokba katonákat telepített, rendszeresen gyakorlatoztatta csapatait. Kilenc év leteltével, 933-ban megtagadta az adófizetést, az ellene indult magyarok fölött Merseburgnál nehézfegyverzetű seregével fényes győzelmet aratott. A nyugati irányú magyar kalandozások folytatódtak ugyan, ám a német területeket már igyekeztek elkerülni. Henrik 936-ban meghalt, a trónon fia, I. Ottó (962-től az első német-római császár) követte. A magyarok kihasználva az új uralkodó bizonytalan helyzetét a következő évben Szászország ellen indítottak támadást, de visszaverték őket, s a hadjáratok ismét abbamaradtak.

Ekkor már a bajorok is egyre sikeresebben küzdöttek a nomád harcmodor ellen: Berchtold herceg hadai 943-ban Welsnél szinte azonnal visszafordulásra kényszerítették a magyarokat, 950-ben – a 907-es pozsonyi csata óta először – már Nyugatról indult támadás a Kárpát-medence területére, egy évvel később a németek az Aquitániából visszatérő magyar csapatokat Észak-Itáliában győzték le.

Ottó ellen 953-ban elsőszülött fia, Liudolf, és veje, Vörös Konrád lotaringiai herceg is fellázadt, s mindketten a magyaroktól kértek katonai segítséget. Az utolsó sikeres nyugati rablóhadjárat során 954-ben a magyarok feldúlták Frankóniát, de Ottó seregeivel nem ütköztek meg. A következő évre a király megszilárdította uralmát, s Konrád is visszatért hűségére, a magyarok ennek ellenére újabb hadjáratot indítottak, vélhetően előző évi sikereiken felbuzdulva. 955 júliusában békét színlelve követeket küldtek Ottóhoz, de valódi céljuk a helyzet felmérése volt, s nem sokkal később megindult a Bulcsú, Lél (Lehel) és Súr vezette, mintegy tízezer fős sereg.

A Bajorországba betörő csapatok több részre válva feldúlták a vidéket, s jelentős zsákmány birtokában Augsburg alatt egyesültek. Szokatlan módon ostrom alá vették a viszonylag gyengén megerősített várost, amelyet Ulrik püspök vezetésével elszántan védelmeztek lakói, a nyílt ostrom egyébként sem nem illeszkedett a portyázásokra, rajtaütésekre épülő harcmodorba.

Amint híre kelt, hogy közeledik a mintegy nyolcezer fős német felmentő sereg, amelyet személyesen Ottó vezet, a város falai alól a közeli Lech folyó menti mezőre vonultak, hogy nyílt csatát vállaljanak. Ezt általában igyekeztek kerülni, de bíztak létszámfölényükben, s hogy meg tudják akadályozni azt, hogy közelharcra kerüljön sor. A Szent Lőrinc napján, augusztus 10-én lezajlott ütközet pontos részleteit nem ismerjük. A fennmaradt források szerint a magyarok nyílzáporral indították a csatát, s egy részük gyors manőverekkel a német sereg mögé került, majd a cseheket és a svábokat legyőzve nekiláttak a tábor és a málha fosztogatásának. A német hadrend hátsó felét vezető, a csatában később életét vesztő Vörös Konrádnak azonban sikerült körbevennie őket, a könnyű fegyverzetű magyarok alulmaradtak a közelharcban, védtelenül álltak a nehézlovasság rohamával szemben.

A magyarok a németek által már kiismert taktikájukkal menekülést színleltek, de Ottó nem sétált be a kelepcébe, így a visszavonulás viszonylagos rendben zajlott le. A csata után a németek üldözőbe vették a magyarokat és néhány nap alatt a sereg nagy részét megsemmisítették.

Ottó a fogságba esett Bulcsút, Lélt és Súrt kivégeztette, ami a korban szokatlannak számított, mert a vezéreket hagyományosan váltságdíj fejében szabadon engedték. A csatához kapcsolódik a hét gyászmagyar története (a néphagyomány szerint csak heten, megcsonkítva térhettek haza, hogy hírét hozzák a vereségnek), illetve a Lehel kürtje monda. A vélhetőleg a kudarc kisebbítése érdekében született történet szerint Lehel, mielőtt felakasztották volna, utolsó kívánságaként azt kérte, hogy belefújhasson kürtjébe; ehelyett azonban "szolgám leszel a túlvilágon" felkiáltással úgy fejbe csapta Konrád királyt, hogy az azonnal meghalt. A hadjáratban való részvétel törzsi alapon történt, de a teljes magyar törzsszövetség nem vonult Nyugatra, s a Balkánra irányuló portyák egy ideig folytatódtak. A vereség nemcsak katonai, hanem presztízsveszteség is volt, s megmutatta: ha a magyar törzsek meg akarnak maradni a Kárpát-medencében, s Európához kívánnak tartozni, alkalmazkodniuk kell a nyugati mintákhoz.