Az Al-Dunától fel, a Kárpátokig
Most csak lábujjhegyen lopakodik a történelem a szebb jövendőről álmodozó Száva-parton… A kedélyes nyári délutánt még egy szellő sem zavarja meg, a hőségben jobb is behúzódni egy árnyas helyre, mondjuk egy bár teraszára, és onnan szemlélni a folyóban fürdőző kollégákat. A munka dandárja még előttünk van, de mielőtt bejárnánk a Szerémséget, nem árt kicsit áldozni Bacchusnak is.
Nem véletlenül jut eszünkbe pont ő, hiszen a közeli Szávaszent-demeterről érkeztünk ide Szabácsra, amely ugye a rómaiak korában Sirmium néven igen fontos város volt. Azt sem árt tudni, hogy itt ringott a bölcsője Aurelianus és Maximianus császároknak vagy éppen Szent Demeternek is. A történelem akkoriban nem mindig lábujjhegyen járta ezt a tájat, sőt a Szerémségre inkább tokostul rúgta rá az ajtót minden korban.
Mátyás 1476-ban még kipucolta Szabácsról a törököt, de aztán 1521-ben nemcsak ez a vár került török kézre, hanem az egész Szerémség is. Nem hiába jegyezte meg akkor II. Ulászló: „Immárost nagy baj köszönt reánk, elesett Szerém, arra kényszerülünk, hogy Tokajit igyunk.” Utoljára a délszláv háború és Seselj vajda volt az, aki békétlenséget hozott erre az amúgy békességet és örök derűt sugárzó vidékre. Most már leginkább azt reméljük, hogy tényleg az épülés századai jönnek a Szerémségre, és reméljük, megmaradnak azok az apró magyar közösségek is, amelyeknek tagjai Maradéktól Satrincáig mind a megmaradás hatalmas próbatételeiről meséltek nekünk.
Mondhatni pár fokkal jobb csak a helyzet a Temesköz déli végein, vagy ahogyan újabban nevezik, a Dél-Bánságban.
A múltat a jövővel összekötni érkeztünk ide is, a Pancsovai-löszöshát délibábos rónájára, ahol a régmúlt dicsősége után a török iga, az osztrák katonai kormányzat, majd annak nyomán a betelepített balkáni népek tömegei morzsolták fel a magyarságot.
A termékeny torontáli síkon a legdélibb magyar nyelvszigeteket már az újabb korokban idetelepült székely falvak jelentik. A harangok itt már nem diadalt hirdetnek, inkább vészt jósolnak, mégis van remény, mert él a hit és van még magyar szó Hertelendyfalvától Pancsováig, Székelykevétől Torontálvásárhelyig.
A természeti szépségek felkeresése és a túrázás a síkvidéki filmjeinkben kissé háttérbe szorulnak, de azért egy hajózás a Temes torkolatában, illetve al-dunai szigetek felkeresése igencsak színessé tették ezt az epizódot. Hunyadi János szellemét és az 1456-os világraszóló diadalt a nándorfehérvári bástyákon idéztük meg, ahonnan tekintetünk már északot pásztázta, azt a bácskai, torontáli végvidéket, amely megannyi véráldozat ellenére mára aztán mégis elveszett.
Ez a munka, vagyis inkább küldetés már csak ilyen: rég elvesztett vidékeken barangolunk, rég elveszettnek hitt magyar közösségeket látogatunk, ám a könnyek és a panasz mellett mindig ott találjuk a küzdelmet, a konok kitartást, a jövőbe vetett hitet is.
Mesélhetnénk a rosszról is, telesírhatnánk trianoni fájdalommal kis hazánkat, ám inkább kiváló példákat „importálunk”, inkább a megmaradás receptjeit visszük kelettől nyugatig, északtól délig.
Nándorfehérvárról mentünk a Karancs-vidékre, amelyet szintén sikerült keresztbe vágnia a trianoni határnak, leszakítva az anyaországról Észak-Nógrádot Fülekestül, Losoncostul. És Kalondástul, amely 1920-ban egyik napról a másikra találta magát Csehszlovákiában. A határtelepüléssé kényszerített apró palóc falucska lassan ébredezik, a helybéliek próbálják megmenteni és a honismeret szolgálatába állítani régi értékeiket. Innen is csak „élni akarást” és pozitív üzeneteket hoztunk, hogy azt rögtön továbbítsuk is a Karancs déli oldalán élő palócoknak Karancsberénytől Ipolytarnócig, és természetesen a televízión keresztül országnak-világnak.
Itt már volt alkalmunk a hegyeket is járni, így felkerestük az Olümposzt, a Grand Kanyont és Pompejit is, legalábbis ezek palóc változatát, a Karancsot, a Páris-patak szurdokvölgyét és az ipolytarnóci ősmaradványokat.
Nyár eleji barangolásunk egy vármegyével odébb, a „Kincses Gömörországban” folytatódott, amelyről Hazay Artúr a következőket írta 1941-ben: „Búzatermő völgyeivel, égbetörő bérceivel, sokféle ércet ontó bányáival, a maga zárkózottságában mindig egy sajátos nyelvjárású, szokású és szellemű külön kis országot alkotott a múltban s alkot ma is.” Sokadszor jártunk már Gömörben, de valahogy mindig marad még mit forgatni ebben a százbércű tájban.
Júliusi látogatásunk idején is „esszenciát” igyekeztünk nyújtani a „Felvidék Székelyföldjéből”, így a Szilicei-fennsík karsztvidékén kezdtünk, ahol benéztünk a Szilicei-jégbarlangba, majd le-ereszkedtünk a Sajó völgyébe egy újabb barlang, a Gombaszögi-cseppkőbarlang kedvéért. Ha már itt jártunk, nem mulasztottunk el beugrani a gombaszögi kempingbe, ahol éppen a felvidéki fiatalok Nyári Tábora zajlott. A Sajó mellékfolyójának, a Csetneknek a völgyében emelkedtünk Csetnekre, felkanyarodtunk a világra szóló martonházi aragonit barlanghoz, végül megmásztuk a Gömör–Szepesi-érchegység legmagasabb tömbjét, a Sztolicát. Mi minden belefér két napba, még úgy is, hogy négy órát a Sztolica alatt várakoztunk, míg elállt a nyári zivatar.
A gömöri barlangok és az érchegységi fenyvesek már önmagában különös értéket adtak ennek az útnak, mégis talán egy gombaszögi szoboravatás tette emlékezetessé e napokat. Tompa Mihály élete alkonyán a szepességi Feketehegy-fürdőn keresett gyógyulást. Halála után, 1888-ban kedvelt pihenőhelyén szobrot emeltek emlékére, de Faragó József alkotása Trianon áldozata lett.
Az eltűnt szobrot Éliás Ádám szobrászművész újrafaragta, hogy Tompa születésének 200. évfordulóján a gombaszögi völgyben újra felállíthassák. Így ölelkezik most egybe a költő alakjában Szepes és Gömör, üzenve rontóknak és építőknek: él még Tompa Mihály szelleme a Felvidéken!
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/13-14. számában.
