Asúra, a vérrel írt vallási ünnep
Az iszlám siíta ágának milliói zarándokolnak Asúra háromnapos ünnepén Nedzsefbe (Najaf) és Kerbelába (Karbala). Irdatlan a tömeg. A sírnál eksztázisba esett emberek, a mecset előtt véres fejű férfiak, kezükben karddal, korbáccsal. Hinni se akarjuk, de ezen a véres ünnepen is megtapasztaljuk az irakiak barátságosságát.
A muzulmánok a vallási ünnepek dátumait a Hold keringése alapján számolják ki. Asú-rát Muharram, vagyis a muzulmán év első hónapjának 10. napján tartanak. Ilyentájt az egész siíták lakta terület fekete zászlók rengetegébe öltözik, és az emberek zöme is feketében jár.
Mohamed halála után (632) egyes muszlimok emberi kvalitások alapján akarták megválasztani az utódját. Egy másik csoport azt vallotta, hogy a származásból kell kiindulni. Azok, akik a legrátermettebb személy kalifává választása mellett kardoskodtak, a szunniták, a származáspártiak a síiták. Ez utóbbiak Ali, Mohamed unokaöccse, egyben lányának, Fatimának a férje, unokáinak apja mellett álltak ki, akinek sikerült is átvennie az irányítást, de ellenfelei a kúfai nagymecsetben meggyilkolták.
Miközben a két tábor között egyre kibékíthetetlenebb lett az ellentét, a megszülető síita közösségnek a meggyilkolt Ali fiai, azaz a próféta unokái – Haszan és Husszein jelentették a reményt. Amikor a mai Irakban élő síiták elérkezettnek látták az időt arra, hogy ismét prófétai vezetése legyen a kalifátusnak, üzentek Husszeinnek, aki a családjával, és 72 követőjével Irakba indult. Őket Karbalánál a kalifa helytartója megtámadta, és többnapos harc után lemészárolta. Ez 680-ban történt, Muharram hónap 10. napján, tehát pont Asúrakor.
Bár eleinte másról szólt az ünnep, a siíták ma már leginkább erről a tragédiáról és a mártíromságról emlékeznek meg. Több millióan zarándokolnak el azokba a városokba, ahol Ali és a családjának a tagjai nyugszanak. Kúfától nem messze, Nedzsefben temették el Alit, Kerbelában pedig Husszein és Abbász sírja található.
A hatalmas temetőn keresztül érkezünk Nedzsefbe. A temetőt, a városhoz hasonlóan, kivilágított utakkal, pihenőhelyekkel alakították ki. Nem is látni az egyik végéről a másikra. Hatmillió ember van itt eltemetve, s vannak, akik kimondottan erre takarékoskodnak, mert hiszik, akit itt temetnek el, az egyenesen a hetedik mennyországba jut.
Olyan közel van Ali mecsetje, hogy már a buszból se tudunk kiszállni az abaja felöltése nélkül. Ez a fejünk búbjától a földig beborító köpeny, melyet a szent helyeken viselni kötelező. Ott helyben fel is vesszük, pedig irtózatos meleg van, és sehogy se fűlik hozzá a fogunk. Így felöltözve cipeljük bőröndjeinket a szállásra, ahol nem sokat időzünk, hogy minél többet lássunk az ünnep első napjából.
Csak alapos motozás után jutunk a helyszínre, külön a nők és a férfiak. Még a kamerát és a fényképezőgépet is be kell kapcsolnom minden egyes belépésnél. Innentől kezdve három napon át az utcákon eszünk. Csak kapkodjuk a fejünket, hogy mindent ingyen kapunk, Allah nevében. Az egyik sátornál levest, a másiknál rizses húst, a harmadiknál édességet kínálnak, teát pedig minden századik lépésben.
Akkora területet borítanak szőnyegek, mint egy kisebb falu. A zarándokok ezrei csoportokba verődve üldögélnek, a dobok peregnek, a hangszórókból a müezzin hangja szól. A pihenőhelyeket vízpermettel hűtik. Mi is Ali sírjához igyekszünk. A cipőnket kint kell hagyni, van, aki csak leveti, és egy cipőhalmazra helyezi bízva abban, majdcsak meglesz a kijövetelnél, de természetesen fiókokba is helyezhetjük és le is adhatjuk. Az csak természetes, hogy a férfiak más bejáraton mehetnek a mecsetbe, mint a nők.
Az egyik helyi szervezőtől megkérdezzük, merre található a sír, s ő rögtön el is kísér a bejáratig, tudakolva, Örményországból jöttünk-e? Amikor megtudja, hogy Európából, rögtön szelfit is készít velünk. Az irakiak nem tiltják más vallásúak belépését szent helyeikre, csak a megfelelő ruházatot követelik meg. Akkora a tömeg, hogy csak araszolva jutunk előbbre. Közeledve a sírhoz pedig tetőpontra hág az „őrület”. A nők egymást taposva, rángatva igyekeznek a sír közelébe jutni, teljes eksztázisban jajgatnak, fohászokat kiabálnak, csókolgatják a rácsokat, dobálják a pénzt a sírba. Anyicskával erősen fogjuk egymás kezét, tudva, ha elsodor a tömeg, nehéz lesz egymást megtalálni. Örülünk, amikor ép bőrrel kijutunk.
A mecset előtti téren és a mellékutcákban már elkezdődött az ünneplés. Férfiak az ének taktusára láncos korbáccsal verik magukat, dübörögnek a dobok, lengenek a hatalmas zászlók. Meglátjuk az első fiatalt is, aki leborotvált fejét vagdossa véresre kardjával. Egyébként az ünnepnek kialakult koreográfiája van, a férfiak egyszerre lépnek ki jobbra vagy balra, egyszerre emelik kardjukat Husszein dicsőségére, sőt már kicsiny gyerekek kezében is kard van.
Megállunk az elsősegélynyújtó helyen, ahová egymás után érkeznek a véres hátú, véres fejű férfiak és zokszó nélkül tűrik az ápolást. Istenért, Aliért, Husszeinért, önmagukért és családjukért vezekelnek. Némelyek előkapják mobiltelefonjaikat, hogy megnézzék véres arcukat és szelfit készítenek. Náluk talán a vallásosság mellett a bátorságuk bizonyítása is közrejátszik az önbüntetés vállalásában. És ez még csak a háromnapos ünnep első napja.
A nedzsefi hosszú éjszaka után a másik szent városba, Kerbelába tartunk, érintve a kúfai nagymecsetet. Ebben gyilkolták meg ima közben Alit, a siíták első imámját egy mérgezett tőrrel, de a legenda szerint Noé is itt kezdte építeni a bárkáját. Ennek helyét a mecset közepén álló kút jelzi.
Kora délután érünk Kerbelába, hiába volt a foglalás, majdnem hoppon maradtunk, hiszen ilyenkor a szállásadók kiadják még a raktárakat is, annyi zarándok érkezik a városba. De nem is a szállás a lényeg, ott úgyis alig tartózkodunk majd. Ahogy a nap lenyugszik, Husszein és Abbász szentélyeiben kezdődik a világ legszomorúbb és legvéresebb ünnepe.
Piros színnel van kivilágítva a két mecset, de még a tér és az azt szegélyező pálmafák is. A téren lobognak a zászlók, dübörögnek a dobok, emberek százai vonulnak láncos korbáccsal a kezükben, hol a bal, hol a jobb válluk felett ütnek a hátukra. Ahogy halad az éjszaka, egyre vadabb, egyre őrjöngőbb a bánat, az önkínzás, a tömeg a mellét és fejét veri. Mindezt eksztázisban a müezzin dobokkal kísért ütemes énekére.
Ledőlünk pár órára, de hajnali négykor már dobok zaja ver fel. Útitársnőmmel kapkodjuk magunkra az abaját, amit nem is egyszerű felölteni, de pár perc alatt mind a négyen készen állunk és indulunk a mecsetek közti térre.
Az utcák az éjszakai őrjöngés után tele vannak szeméttel, teljesen szürreális, ahogy a hajnali szűrt fényben emberek tucatjai jönnek szembe fehér ruhában, merő véresen, egyik kezükben karddal, másikban ételes dobozzal vagy cigarettával. Odébb nagy üstökben gyűjtik a véres lepleket. A téren közben tetőfokára hágott az önkínzó vezeklés, amit ezrek vállalnak. Ahogy a kardokkal a fejüket verik, az acél megcsendül a koponyacsonton. Irtózat hallani. A vér kezd erekben, majd patakokban ömleni, rászárad a vezeklő arcára, kezére, ruházatára.
Az ünnepség délután felvonulással ér véget, amely olyan nagyszabású, akár az olimpia zárórendezvénye. Három utcából tódulnak a térre az emberek, katonák és rendőrök tartják fel a tömeget, amely csak gyűlik és gyűlik. Mi a járdán állva látjuk, mindhárom kordon átszakad és ömlik a tömeg a térre. Egyre szorosabban vagyunk, már mozdulni se bírunk, de még özönlik a nép. Itt tudatosítom, jó, hogy felvarrtam a palástot, mert itt elesni egyenlő a halálos ítélettel. Már levegő sincs és minden oldalról nyomnak összébb és összébb. Jézusom! – fohászkodunk. A kamera belefúródott az oldalamba, rettenetes a nyomás. Aki a falnál van, már ordít fájdalmában. De legalább a társaktól nem sodort el a tömeg, egymást biztatva próbálunk nyugodtak maradni és ha aprókat is, de lélegezni. Nehezen, de végül mozdul a tömeg és elindul a tér negyedik utcáján, zászlókkal, transzparensekkel, dobokkal. Az egyik résztvevő szerint azért ez a tumultus, hogy mindenki megtapasztalja a régvolt csata borzalmait.
Megjelent a MAGYAR7 harmadik számában.
