Árnyék

Akadémiai tanulmányaim egyik legfontosabb pillanata vitathatatlanul az volt, amikor színre lépett az árnyék, mint témakör. Mint oly sok más fogalom, ez is Carl Gustav Jung nevéhez köthető. Jung szerint az árnyék integrálása – vagyis a saját, nemkívánatosnak ítélt részeink felismerése és elfogadása – a pszichológiai fejlődés, vagy ahogy ő nevezte, az individuáció kulcsfontosságú lépése. Az árnyék elfogadása hozzájárul az önismerethez, a belső harmóniához, és segít a komplex, teljesebb személyiség kialakításában. No de ne szaladjunk ennyire előre! 

Többször tettem róla említést az elmúlt másfél év során, milyen nagy pofon volt, mikor tanulmányaim előrehaladtával, kellő óraszámú önismeret, terápia, családállítás és gyakorlás után „leesett”, nem is az vagyok, akinek képzeltem magam. Bármennyire is hangozzék banálisnak, esetleg értelmetlennek ez az állítás, bátran mondhatom, hogy ez mindennek az alapja.

S bár fajsúlya e felismerésnek vitathatatlan, paradox módon ez még mindig csak a „startmező”. Járja egy bölcs mondás – vélhetően keleti gyökerekkel –, mely arról tesz említést, hogy óvakodjunk a „tudó” embertől, azaz attól, aki meg van győződve arról, hogy igaza van, mert nincs is nála veszélyesebb. Ha hajlandók vagyunk megállni egy percre, és eltöprengeni azon, milyen mély ez az üzenet, máris komoly szívességet tettünk magunknak. Ha azonban még tovább megyünk, és eljátszunk a gondolattal, hogy mi van akkor, ha az is megkérdőjelezhető, amit tudni vélünk magunkról… nos, itt kezdődik igazán a nagy kaland! Jórészt erről szól az árnyékmunka. Amikor Freud bevezette a köztudatba a jéghegy hasonlatát, s rávilágított, hogy teljes pszichénknek mindössze töredék részére vagyunk tudatosak, úgy arra is óhatatlanul rámutatott, hogy a maradék – átlagosan körülbelül 90 százaléka – tudattalan. Azaz árnyékban van, egészítette ki Jung. Mára ez teljes pszichológiai bizonyosságot nyert, így nyugodtan kijelenthető, vajmi keveset tudunk magunkról.

Az árnyékban mindazok az elfojtott vágyak, érzések, félelmek, indulatok és gondolatok rejtőznek, amelyekről nem szeretnénk tudomást venni, de amelyek továbbra is hatással vannak életünkre. És most még egyszer, lassabban: hatással vannak életünkre. Nagyon fontos ezt hangsúlyozni, ugyanis ez az, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Ezt jelenti az önismereti út, a lélektani munka. Amíg nem világítjuk meg démonainkat a tudat fényével, addig befolyásolni fogják életünket, mi pedig a sors áldozatának érezzük majd magunkat. 

Némi támpontot kaphatunk arról, mi lapul saját árnyékunkban, ha feltesszük magunknak a következő kérdést: Mi az, amit képtelen vagyok elviselni az életben? Ha például valami, valaki, életesemény, emberi tulajdonság stb. erős érzelmi reakciót vált ki belőlünk, ott máris gyanakodhatunk, hogy azzal bizony dolgunk van.

Természetesen már az komoly önismeretet és én-erőt kíván, hogy az ember be tudja látni – elsősorban magának –, hogy példának okáért lakozik benne irigység, arrogancia, gyávaság, erőszakosság, lustaság, netán önzés. Naivitás még csak feltételezni is, hogy nem rendelkezünk jó néhánnyal az emberi gyarlóságok széles spektrumából. 

Hogyan lehet ugyanakkor ezt elismerni a Facebook és Instagram csillámporral hintett, mézesmázos világában? 

A válasz: nehezen, és komoly fájdalmak árán. Ha most netán arra gondol a kedves olvasó, hogy ő bizony képes belátni pár negatív tulajdonságát, ez mindenképpen dicséretre méltó dolog, csakhogy van egy csavar a történetben. Általában nem egy könyv vagy cikk olvasgatása közben találkozhatunk az árnyékunkkal, arról nem is beszélve, hogy amit be tudunk látni, többé-kevésbé el tudunk fogadni, az minél inkább veszíti el tudattalan státuszát, így árnyék minőségét is. Ebből pedig az következik, hogy mindig van beljebb és mindig van lejjebb, a nyúl ürege csaknem feneketlen. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne érdemes foglalkozni vele. Hitem szerint egész konkrétan más feladatunk sincs a földi síkon, mint tudatosodni és folyton-folyvást integrálni árnyékrészeinket. 

Ahhoz, hogy az elmélet kőkemény gyakorlattá váljon, íme pár gondolat saját árnyékomról. Szelíd, türelmes ember vagyok. Rettegek az agresszió energiájától. (Hogy mi az agresszió, és az ezzel kapcsolatos tévhitekről az Illúziók talaján című cikkemben írtam, ugyanakkor jó szívvel tudom ajánlani Ruediger Dahlke: Agresszió mint esély című könyvét is.) Hogy miért alakult így, az nyilván nem véletlen. Személyiségfejlődésemben, kisgyermekkorban megtanítottak rá, hogy legjobban akkor járok, ha befogom a számat. A gyermek pedig értelemszerűen minden körülmények között a túlélésre játszik, azaz olyan mintákat és sémákat sajátít el, melyekkel megkönnyíti saját élethelyzetét. Sajnos azonban, ami egykor a segítségünkre volt, az felnőtt emberként teljes mértékben alááshatja az életünket. Az agresszió nem helyes, konstruktív megélése pedig olyan gyakorlati következményekkel jár, mint az önbecsülés hiánya, konfliktuskerülés, félelem a konfrontációtól, önérvényesítés hiánya, fásultság, életuntság és még sorolhatnám.

Más szavakkal, mivel senkit nem akarunk bántani, megbántani, ezért vagy minket bántanak, vagy ami még rosszabb (mivel alattomosabb), bántjuk saját magunkat. Az egyén szintjén mellesleg ez megnyilvánulhat allergia, autoimmun betegségek, intoleranciák formájában is, míg társadalmi szinten szép, lassú, ám de kollektív öngyilkosságban (lásd Európa jelenlegi státusza). 

Az öngyilkosság nem más, mint a legerőteljesebb ön-agresszió lélektani értelemben. A bennem lakozó agresszió, illetve annak lehasítása 26-28 évig volt árnyékban. Kezdetben nem is tudtam mit kezdeni a ténnyel, amelyet tanáraim, mentoraim elém tártak. Mindössze elfogadtam, hogy igazuk lehet, hiszen addigra már nagyon sokszor bizonyították a foglalkozásokon, tudnak olyan dolgokat velem kapcsolatban, amelyre addig a pontig jómagam még nem voltam tudatos. Bert Hellinger idézetével zárnám soraim: 

„A legértékesebb kincseket a legszörnyűbb sárkány őrzi. A kincsek eléréséhez el kell menned a sárkányhoz… és meg kell ölelned őt.”

Megjelent a Magyar7 2024/46.számában.