Aranynapok Gömörországban - KÉPEKKEL
Óha, azok a szeptemberi napok Gömörországban. Az elmúlt két év ezen fekvésében megadatott az a lehetőség, hogy a Felvidék eme misztikus szegletében gyarapítsam honismereti tapasztalataimat és egyben tágítsam világlátásomat. Az elkövetkezendő élménysorok arról igyekeznek majd bizonyítást nyerni, Gömörben a természettel való romantikázás az egyik legcsodálatosabb időeltöltés a folyamatosan úton lévő ember számára.
Csak egy kicsit, de repüljünk vissza az időben. Tavaly szeptember első hétvégéjét járjuk. Méhes Attila túrabarátom, aki jól ismeri a gömöri viszonyokat, volt olyan nagylelkű, engem is bevett a négytagú utazóbrigádba. A tervezés és szervezés ez esetben abszolút az ő reszortja volt. Nekem csak arra kellett figyelni, a lehető legjobb állapotban vágjak neki a három napos vizitünknek. A gömöri régió burjánzik a szebbnél-szebb természeti és építészeti remekművektől. Különböző tematikákat lehet köré építeni. Mivel a csapat nagy túrakéjenc, így magját a három napunkban a természetjárás adta ki. De volt városnézés és az Andrássyak világába is bekukkantottunk egy kicsikét. Nos, menjünk szépen sorba!
Első állomásunk Rozsnyóra vezetett. Borús, álmos idő fogadta csapatunkat. Óvárosi magján látszott, a múltban nagy tettekre lett volna gazdaságilag képes. Csak hát tudjuk, errefelé a történelem néha másképp viszonyult hozzánk magyarokhoz. Rozsnyó olyan, mint egy dzsinn, egy lámpásba bezárt óriás, aki ha kitörne, akkorát szólna, hogy beleremegne a föld. Egyébként az egész régióra elmondható ez a mostoha sors. Kiadós séta és kései ebéd után begurultunk a szállásunkra.
A Szilicei-fennsíkon elterülő várhosszúréti Jozefína panzióban tatarosan bekészítették négyünknek a szobákat. Családi fogadtatás, egy szamóca pálesz le a torkon, túrabakancs fel és mehetett egy kisebb átmozgatás, amolyan bejárátó túra a Leánykőre. Fenn aztán megkaptuk azt, amiért szokásosan jövünk. Minden régió panorámája egy-egy lelkiállapot, sőt ha még egy csudajó fejszellőzetős fuvallattal párosul, akkor az igazán ütős lehet a léleknek. Vacsorára ínycsiklandózó húslevessel és vadpörkölttel vártak. Este tettünk egy záró sétát és egy gyors kocsmakultúrát Várhosszúréten, még mielőtt ágynak dőlt a csapat.
Másnap reggel egy kicsit kótyagos állapotban nyitottuk fel csipás szemünket, hála a szamóca pálesz áldásos munkájának. Ettől függetlenül a kiadós reggeli után felkészültünk az izzadságszagú túra jelenetekre. Cél a Pozsáló csúcsának meghódítása, majd közvetlenül alatta megbújó menedékházban való éjszakázás. Csucsom településről indult utunk. Agilis tempóval tapostuk a kilométereket, míg végül a lenyugvó napocska előtt a Pozsáló csúcsán végeztük be, csodás panorámák bambulásának közepette.
A menedéházban volt időnk megpihenni. Nem kell mondanom, farkaséhesek voltunk. A bökkenő az volt, hogy az ottani csávó, akinek a menedékház üzemeltetése volt a munkája nem volt húsevő. Valamiféle tofus dolgot tolt oda elénk. Józan állapotban meg nem enném, de mivel szemem kopogott az éhségtől, úgy magamba toltam az egész tányért, mintha az életem múlott volna. Attila jóféle, komfortos szobát harcolt ki nekünk négyünknek.
A klotyó kinn az erdőben volt összeácsolva. Izgalmas lehet, mikor éjjel próbál az ember félálomban odatalálni, sőt ha még medvével is találkozik odaút, akkor az aztán az igazi csúcsélmény. Csak jusson ki belőle élve.
Ragyogó ködben, a csillogó párában keltünk és mentünk ki mosakodni a jéghideg forráshoz. Szépen kezdett melegedni. Arany mézben úszott a táj és a napfény úgy fénylett, mint a sárga olaj. Hát ilyen attrakciók közepette vágtunk neki harmadik napunknak. Vissza Csucsomra, onnan meg Várhosszúrétre.
A Jozefína panzióban lehetőségünk volt gatyába rázni magunkat. Vártak minket az Andrássyak épített és kulturális örökségei. Tudni kell, minden hónap első vasárnapján ingyenes a belépő az ország bármelyik múzeumába. Persze ezt mi sem tudtuk, csak akkor miután az Andrássy-mauzóleumba akartunk bejutni. Igényes és érdekességekkel teli tárlatvezetést kaptunk magyar nyelven. Krasznahorka vára épül és szépül vissza. Kívülről azért sikerült formás idomait szemünkre venni, a táj sem csúnya onnan. Nem voltunk egy “szép akasztottak”, de a Betléri kastélyba minket is beengedtek. Hát a házi könyvtára maga a nagybetűs stílus. Voltam csóró életem során jópár kastély könyvtárában, de a betléri olyan harmonikus tudástárat sugároz ki magával, hogy az ember hazaérve rögtön könyvhöz nyúl.
Hazafelé még megálltunk Nemesradnóton, ahol híres költőnk Radnóti Miklós származott, majd onnan még hosszú volt az út hazáig. Mentálisan megpihenve hagytuk magunk mögött drága Gömörünket, hogy csatába indulhassunk a szürke hétköznapok ellen.
