Anekdoták, vidám történetek

A híres drámaíró, George Bernard Shaw (1856–1950) szellemes ember hírében állt. Gyakran kapott meghökkentő kérdéseket, ezekre rendszerint még meghökkentőbb válaszokat adott.

Egy alkalommal a házasságról kérték ki a véleményét. Az író a következőket mondta: „Nos ezzel ugyanaz a helyzet, mint a szabadkőműveseknél. Aki nem tartozik közéjük, nem tud róluk semmit mondani. Aki viszont belépett közéjük, kénytelen örökre hallgatni.”

* * *

G. B. Shaw levelet kapott egy ifjú hölgytől, aki arra kérte, hogy ajándékba kapott kiskutyáját Shaw-nak nevezhesse el. Az író postafordultával válaszolt: „Kedves ifjú hölgy, őszintén el vagyok ragadtatva az ajánlatától. Viszont megjegyezném, hogy erről a kiskutyát is meg kellene kérdezni.”

* * *

Egy arisztokrata hölgy Shaw valamelyik darabja előadásának szünetében kissé indulatosan így szólt a szerzőhöz: „Ha az ön felesége lennék, mérget kevernék a kávéjába.” Mire Shaw:

„Ha az ön férje lennék, azonnal meg is innám azt a kávét.”

* * *

Shaw gondolataiba merülve ballagott az utcán, amikor szembejött vele egy könyvkiadó ismerőse. Az illető így szólt az íróhoz:

„Mr. Shaw, adok egy font sterlinget azért, amire most gondol.”

„Nem ér az annyit” – jegyezte meg Shaw.

„Ugyan már, hát mégis mire gondolt?”

„Önre.”

Isaac Newtonnak (1643–1727), a zseniális angol matematikusnak és fizikusnak délidő táján váratlan látogatója érkezett. Az inas közölte vele, hogy a tudós még dolgozik, de hamarosan ebédelni készül, ezért arra kérte, hogy várjon türelemmel. A látogató helyet foglalt az ebédlőben, ahová vagy fél óra múlva az inas behozta az ebédet: egy főtt csirkét. Newton azonban csak nem jelent meg. A látogató is megéhezett közben, ezért odaült a csirkéhez és jóízűen elfogyasztotta az egészet. Már éppen befejezte, amikor megjelent Newton és a látogató elnézését kérte, hogy így megvárakoztatta.

„De remélem, megengedi – jegyezte meg –, hogy előbb még megebédeljek, mert ugyancsak megéheztem. Aztán a rendelkezésére állok” Ezután helyet foglalt az asztalnál, és meglepődve pillantotta meg a csirke maradványait a tányéron. „Látja uram, milyen szórakozottak vagyunk, mi tudósok? Egészen elfelejtettem, hogy már megebédeltem.”

Joseph Louis Gay-Lussac (1778–1850) francia kémikus és fizikus nevét a róla elnevezett gáztörvények tették halhatatlanná. A kísérleteihez vékonyfalú üvegedényekre volt szüksége, de ilyen eszközöket akkoriban csak a Habsburg Birodalomban gyártottak. Ezért megrendelte ezeket, abban bízva, hogy csakhamar megérkeznek. Az árut útnak is indították, de a címzetthez már nem jutott el, mivel a határon a vámosok visszatartották, mondván, hogy vámot kell érte fizetni, ami meglehetősen borsos összeg volt. Miután a tudós ezt nem tudta kifizetni, az edényeket visszaküldték a feladónak.

A szerencsétlen franciát barátja, Alexander von Humboldt (1769–1859), híres német földrajztudós és utazó segítette ki. A javaslatára a gyártók jól bedugaszolták az üvegedényeket, és mindegyikre ráragasztottak egy cédulát a következő szöveggel: „Német levegő, gondosan kezelni!” A megrendelt küldemény hamarosan meg is érkezett a tudós címére. A vámosok ugyanis nem találtak egyetlen paragrafust sem, amely előírta volna, hogy vámot kell kivetni a „német levegőre”.

Voltaire (eredeti nevén: François-Marie Arouet – 1694–1778) francia író, költő, filozófus rendkívül kritikus szelleméről és éles nyelvéről volt híres. Számos történetet feljegyeztek róla, ezekből akár egy kötetet is megtölthetnénk.

Egy temetés után megkérdezték tőle, hogy milyennek tartotta a gyászbeszédet. „Olyan volt, mint Nagy Károly király kardja. Hosszú és lapos.”

* * *

Nem sokkal halála előtt felkereste az írót egy szerzetes és erővel meg akarta őt téríteni. Az illető már hosszan beszélt a dolog fontosságáról, amit Voltaire türelmesen hallgatott, végül szelíden közbevágott: „Tisztelendő uram, megtudhatnám, ki küldte önt ide?” A pap meghökkenve válaszolt: „Hogy-hogy ki küldött? Engem az Úristen küldött.” Mire Voltaire: „Akkor megkérhetem, hogy mielőtt folytatnánk, nyújtsa át nekem a megbízólevelét!”

* * *

Egy úr tisztelgő vizitre jelentkezett Voltaire-nél. „Azért jöttem – kezdte –, hogy meglássam Franciaország Homéroszát. Legközelebb hazám Euripidészét szeretném felkeresni, aztán majd népünk Tacitusát…” Voltaire közbevágott: „Elnézést uram. Ön alighanem elfelejti, hogy én már nagyon öreg vagyok. Mindkettőnk számára kellemesebb és biztonságosabb lenne, ha valamennyi látogatását most egyszerre bonyolítaná le…”

A kiváló német fizikust, Albert Einsteint (1879–1955) gyakran kérdezték újságírók, laikusok olyan kérdésekről is, amelyek nem a fizika területén elért eredményeit, hanem az életmódját érintették.

Einstein egy alkalommal összefutott az utcán egy ismerősével, aki kissé szemrehányó módon megjegyezte, hogy a tudósnak okvetlenül vennie kell egy új kabátot. Einstein csodálkozva kérdezte: „Miért? Ebben a városban senki sem ismer.” Néhány év múlva ugyanebben a városban ismét találkoztak, és Einstein még mindig a régi kabátját viselte. Ismerőse szóvá tette, hogy még mindig nem vásárolt egy új felöltőt magának. Einstein megjegyezte: „Ugyan már, mi végre. Elvégre itt mindenki ismer engem.”

* * *

Egy amerikai újságírónő úgy gondolta, hogy ha egy okos kérdést tesz fel Einsteinnek, az az ő tekintélyét is növelheti olvasói előtt. Arra volt kíváncsi, hogy mi a különbség az idő és az örökkévalóság között? Einstein nagyon kedvesen válaszolt: „Drága hölgyem, ha volna időm, hogy elmagyarázzam önnek, mi a különbség, egy örökkévalóság telne el, mire megértené.”

 

Liszt Ferenc (1811–1886) zeneszerzőhöz is sok érdekes történet, anekdota fűződik.

Egy középszerű muzsikus felkereste a mestert és arra kérte őt, hogy nézze át a szerzeményeit. Liszt miután eleget tett a kérésnek, így szólt: „Az ön műve sok gyönyörűt és újat tartalmaz.” A komponista meghatódva reagált: „Csakugyan ezt gondolja, tisztelt mester?” De mielőtt tovább folytatta volna a hálálkodást, Liszt félbeszakította: „Csak az a baj, hogy a gyönyörű nem új, az új pedig nem gyönyörű.”

* * *

Liszt egyszer koncertet adott Szentpétervárt a cári udvarban. Miklós cár szívesen látta a hírességeket, de különösebben nem volt nagy zenerajongó, ezért elég hangosan szóba elegyedett egy hölggyel, mit sem törődve, hogy mi zajlik körülötte. Liszt hirtelen abbahagyta a zongorázást és elhagyta a pódiumot. Ez már feltűnt a cárnak, aki meg is kérdezte: „Miért fejezte be a játékot?” Mire Liszt így felelt: „Amikor az uralkodó beszél, mindenki másnak hallgatnia kell.”

* * *

Lajos Fülöp francia király is fogadta a zeneszerzőt. Kedveskedve megkérdezte tőle: „Emlékszik-e még arra, amikor kisfiúként a palotámban játszott? Akkor még Orleans hercege voltam. Ugye, nagyot változtak azóta a dolgok?” Liszt kimérten megjegyezte: „Igen felség, csak nem jó irányba.”

* * *

Liszt gyakran zongorázott baráti társaságban, de ezt nem szívesen tette, ha előkelő urak hívták látogatóba azzal a ki nem mondott szándékkal, hogy a zongora mellé ültessék. Egy alkalommal egy gazdag báró vendége volt és azonnal feltűnt neki, hogy a szoba közepére tolták be a zongorát, amely egyébként eredetileg a szomszéd helyiségben állt. Az összecsődült társaság már izgatottan várta, hogy a mester a hangszerhez üljön, de Liszt átlátta a helyzetet és megkérdezte a ház asszonyát: „Merre van a zongorája, kedves bárónő?” – noha a hangszer ott állt az orra előtt. A hölgy szinte elolvadva mutatta: „Ó, Monseigneur! Csakugyan…?” – és elindult a zongora felé. „Ön igazán kedves. Sose mertem volna megkérni. Nos, itt van.” Liszt, aki szerette a tréfát, erre megjegyezte: „Nahát! Csakugyan. Szeretném rátenni a kalapomat!”

Samuel Langhorne Clemens (1835–1910) nevét nem sokan ismerik, de ha azt mondjuk: Mark Twain, akkor szinte mindenki tudja, hogy kiről van szó. A két név természetesen ugyanazt a személyt jelenti. Kiváló író, újságíró és humorista volt, akiről ugyancsak sok történetet jegyeztek fel. Ő mondta egy alkalommal, hogy „ha felismerjük végre, hogy minden ember őrült, egy csapásra világossá válik előttünk minden rejtély”.

* * *

A tiszteletére rendezett fogadáson az író az asztalhoz kísért egy nőt és közben így szólt hozzá: „Ön elbűvölő hölgyem!” A dáma erre így válaszolt: „Sajnos, én nem viszonozhatom e bókot hasonlóval, uram.” Mire az író mosolyogva megjegyezte: „Ne csináljon ebből problémát, hölgyem. Tegyen úgy, mint én: hazudjon!”

* * *

Egy újságíró megkérdezte Mark Twaint, igaz-e, hogy egy színdarabon dolgozik. Az író válasza: „Megírhatja a lapjának, hogy egy négyfelvonásos, háromszünetes drámán dolgozom. A szünetekkel már készen vagyok.”

Giacomo Puccini (1858–1924) a kiváló olasz zeneszerző egy alkalommal Milano utcáin sétált és az egyik utcasarkon megállt egy verklis előtt, aki „hangszerén” a mester Bohémélet című operájának egyik részletét játszotta. Puccini odalépett hozzá és megjegyezte: „Ezt a részletet egy kicsivel gyorsabban kell játszani.” Másnap a verklis ugyanott állt hangszerével és ismét a Bohémélet részletét játszotta. A verklijén azonban egy tábla is díszelgett a következő szöveggel: „Puccini tanítványa”.