Analógiák – Túl a látható birodalmán
Múltkor a szimbólumokkal foglalkoztunk. Szükséges is volt áttekinteni a témát ahhoz, hogy most egy szinttel mélyebbre áshassunk, nevezetesen az analógiák világába. Ám mielőtt fejest ugranánk a témába, kénytelen vagyok figyelmeztetni az olvasót, hogy talán az eddigi legelvontabb témánkhoz érkeztünk. Ugyanakkor elengedhetetlen a mélyebb összefüggések, így a teljesebb kép megértéséhez, ezért nincs más hátra, mint előre.
Nem könnyű téma. Nehéz róla írni, még nehezebb „megérteni”. Az idézőjel szándékos és hangsúlyos, hiszen ezen a szinten a racionális gondolkodást elfelejthetjük. A szimbólumokról szerzett tudás elengedhetetlen az analógiák szempontjából, a szálak ugyanis – mint ahogy azt már sejthetjük – összeérnek. Kezdeti gondolatként nézzük, mit mond Thorwald Dethlefsen a téma kapcsán: „Minden látható dolog hasonlat, és minden formában valamilyen tartalom nyilvánul meg. Ha nem feledkezünk meg erről, akkor a képek valóban utat nyitnak az igazság felé, azaz symbolonná válnak, és összekötnek bennünket a világnak azzal a részével, amely még hiányzik számunkra a teljességhez: az isteni, a metafizikai, a valóságos világgal.”
Az analógia görög eredetű szó, az ana- (fel-, át-, szerint) és a logosz (értelem, ész, szellem) szavakból tevődik össze. A magyarban a hasonló kifejezésnek felel meg, ha „A” és „B” analóg, akkor hasonlóak, valamilyen szempont(ok) alapján egyeznek, egymásnak megfeleltethetőek. Erről eszembe jut Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblája, mely az analógia szó tökéletes definícióját írja le:
Ez a bölcsesség – Hamvas Béla fordításában – több ezer éves, s azóta is korszakos szellemi nagyságok táptalajául szolgál.
C. G. Jung itt is megkerülhetetlen, aki a következőt mondja: „Az analógia nem egy ok-okozati összefüggést ír le (amely az ok és az okozat lineáris hatásrendszerén alapul), hanem egyfajta ’mindig-amikor-akkor’ kapcsolatot, amelyet ’szinkronicitásnak’ is neveznek”.
A szinkronicitás a hétköznapok nyelvén a véletlen. Sokan mondják, nem hisznek a véletlenekben, arról azonban keveset hallani, hogy miben hisznek helyette. Erre a kérdésre adható válaszhoz is közelebb visznek az analógiák.
S most, amennyiben sikerült eljutni idáig a kedves olvasónak, engedje meg, hogy két, immáron könnyebb, ugyanakkor izgalmas képi hasonlattal próbáljam meg szemléltetni, mit is érintettünk idáig. Az egyik Balogh Béla hídépítő mérnöktől származik, de saját értelmezésem szerint tolmácsolom. Képzeljünk el egy egydimenziós világot! Ezen egyetlen dimenzióval rendelkező világban természetesen pontok vagyunk. A sík, mint olyan, értelmezhetetlen lesz számunkra, hiszen ahhoz még legalább plusz egy dimenzióval kellene rendelkeznünk. Amennyiben tehát megjelenik egy vonal az orrunk előtt, nem tudjuk észlelni egészében, ezáltal értelmezni sem, számunkra ott egy pont jelenik meg.
Tételezzük fel, hogy evolúciós ugrást hajtunk végre. Immáron síkdimenziós lényekként a világ legtermészetesebb dolga, hogy a vonal az vonal. Érzékeljük a szélességet, a hosszúságot, mosolygós 2D-s emotikonokként éljük a hétköznapjainkat a síkban, amikor is leszáll mellénk egy 3D-s csészealj. A magasság értelmezési tartománya nélkül azonban a mi valóságunk pusztán három kétdimenziós alakzatot fog tükrözni a föld felszínén – feltételezve, hogy a jármű három lábbal érintette a síkot. Hallhatjuk, érzékelhetjük, szubjektív benyomásunk lehet róla, azonban a mi kis síkdimenziós természettudományos gondolkodásunk képtelen lesz bizonyítani, ezért elkönyveljük anomáliának, csodának, lehetetlennek, véletlennek. Magyarán annyit mondunk: „Én ebben nem hiszek!”
Ez a hasonlat sokkal élénkebb tud lenni grafikusan ábrázolva, de azért bízom benne, hogy napjaink túlságosan is ingergazdag világában nem hagyott még végképp cserben a képzelőerőnk. S bár a hasonlat eredetileg nem az analógiákat hivatott magyarázni, mégis kapóra jött, hiszen az analógiás megközelítést más néven függőleges gondolkodásnak is hívjuk.
Előbbi példánkban a magasság, azaz függőleges irány fontos tényező, csakúgy, mint Peter Orbannál, aki az analógiák fogalmát különleges módon magyarázza. Orban szerint az analógiák alapvetően egyfajta „nyelvet” jelentenek, amelyen keresztül megérthetjük a világot. Az analógiák segítségével a különböző, látszólag egymástól független dolgok közötti kapcsolatok tárulnak fel, lehetőséget adva arra, hogy a látható világ eseményeit és jelenségeit összekapcsoljuk belső, pszichológiai folyamatainkkal.
Az analógiás gondolkodás lényege, hogy felismerjük, egy adott szimbólum vagy esemény nemcsak egy dolgot jelent, hanem egy egész rendszert, amelyben az egyes elemek kölcsönösen hatnak egymásra.
Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy mélyebb, szimbolikus értelmezést nyerjünk a tapasztalatainkból, és így egy integráltabb megértést alakítsunk ki a világról és önmagunkról.
Ismert hasonlatában Peter Orban arra invitál, hogy képzeljünk el egy hatalmas erdőt, mely korunk teljes tudásmennyiségét tartalmazza. Ha felülről tekintünk az erdőre, akkor ágakból álló, zöld tengert látunk, amely teljesen eltakarja a fatörzseket. A vízszintesen növekvő ágak szintjei a tudomány sokféle ágát jelképezik. Néhány magasabban nőtt, a többi alacsonyabban, de valamennyi vízszintesen növekszik. Számtalan ilyen ág van, valamennyi kifejlett és részletesen kidolgozott, egészen az utolsó fenyőtűig.
Amíg felülről nézzük az erdőt, fel sem merül bennünk, hogy valami hiányzik, sőt, minden figyelmünkre szükség van, ha megpróbáljuk megismerni valamennyi ágát. Amikor pedig egyre lejjebb ereszkedünk, mindig új és új ágakra és síkokra bukkanunk, amelyeket azonnal fel akarunk térképezni. Ezen vízszintes irányultság a lineáris, ok-okozati gondolkodás mentén könnyedén értelmezhető. Tudjuk, hogy a bak és vidra miért hasonlók (állattan), mint ahogy azt is, hogy a borostyán és a kaktusz (növénytan) vagy éppenséggel a réz és az ólom (fémek) hol és miért helyezkednek el egy adott ágon.
Mit kezdünk azonban azzal, ha valaki azt állítja, a bak, a borostyán, az ólom, a csontritkulás és a fekete szín ugyancsak analógok egymással? Azonnal világosabb lesz a helyzet, ha egyszerűen besétálunk az erdőbe, és más látószögből szemléljük a rengeteget: ekkor felfedezhetjük a fatörzsek birodalmát. Az itt felsorolt fogalmak pedig egyöntetűen egy fatörzshöz tartozó ágakon lesznek szétszórva, amin ez áll: „Szaturnusz-princípium”.
S hogy miből ered ez az egész? Egy hívő talán azt mondaná: Isten. Egy részecskefizikus minden bizonnyal azt válaszolná: egyetemes rend.
Zárszóként pedig, mielőtt legyintenének, hogy ez az egész egy nagy maszlag, érdemes lehet némi alázattal belegondolni abba, hogy Albert Einstein, Carl Gustav Jung, Dante Alighieri, Isaac Newton, Johannes Kepler, Ptolemaiosz, Rudolf Steiner és számtalan más, a világ gondolkodását alapjaiban megrendítő és befolyásoló tudós és felfedező számára nem volt az.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/38. számában.
