Amíg él a nyelv, él a kultúra, addig vagyunk magyarok - ANKÉT
Ismert felvidéki személyiségeket kérdeztünk arról, milyennek látták a 2022-es esztendőt, és mit várnak a jövő évtől.
Már csak néhány nap, s ismét elmúlik egy esztendő. Ilyenkor általában végiggondolja az ember az év sikeres- sikertelen szakaszait. Sajnos, rosszul kezdődött: a névnapomon, február 24-én kitört az orosz-ukrán háború, amely rányomta bélyegét egész Európára, minden emberre.
Ami a személyemet illeti, ez az év sikeresnek mondható. Félelmeim, hogy a Teátrum nagy színházi előadása, a Háry János a romló gazdasági körülmények miatt nem tud majd színpadra jutni, nem igazolódtak be. A Jóisten, mint már annyiszor, most is küldött segítőket, többek között megyei képviselőket, akik közül kiemelném Berényi Józsefet és Becse Norbertet, akiknek a segítségével anyagi támogatáshoz jutott a Teátrum és több község is, így célunknak megfelelően elvihettük Kodály gyönyörű daljátékát olyan kis településekre is, ahol élő szimfonikus zenekart talán még nem is láttak.
Istennek hála, megérhettem a 80. esztendőt. Ez alkalomból sok-sok ember nyilvánította ki felém a szeretetét. Nagyon meghatódtam Keszegh Béla polgármester úr, Gál Tamás és Lakatos Róbert igazgató urak által szervezett kedves szülinapi ünnepi est miatt. Szívből megköszönöm mindenkinek, akik ez alkalomból kifejezték jókívánságaikat, valamint boldog új esztendőt kívánok az olvasóknak! Olyan boldogot, ami a háború végét jelenti!
Kárpáltaljáról származom, férjemmel együtt. Kiterjedt családunk sok tagja, barátaink, rokonaink élnek ott, ezért számunkra a legszorongatóbb, bennünket lelkileg nagyon megviselő dolog az ukrajnai háború. Rengeteget szenvednek az ott élők. A fiatalemberek a katonai behívótól félnek, nincs áram, a vizet úgy kell pumpálni, mert olyan gyenge a nyomás. Hidegben és sötétben, állandó veszélyérzetben vészelik át napjaikat.
Minden nap imádkozom értük és természetesen azzal segítjük őket, amivel tudjuk. Legfőbb kívánságom az új évre nem is lehet más: legyen már béke!
Szerencsére itt, Kassán a Csemadok-munka teljes gőzzel beindult, idén már 54. alkalommal tudtuk megtartani a Kazinczy Napokat, aminek szervezésében, nyelvtanárként, oroszlánrészt vállalok. Legfőbb célunk, hogy a kassai közönséget meggyőzzük, látogassák rendezvényeinket, hogy a közösséget megtartsuk. Köszönet illeti az egyre fogyatkozó kassai magyarságot, hogy a kétéves covidos kihagyás után újra eljárnak rendezvényeinkre.
Örömmel tölt el az is, hogy festőművész férjemnek, Duncsák Attilának nemrég két kiállítása is volt.
Nem vagyok egy panaszkodós típus, de nincs is okom panaszra, hisz a lovasíjászat terén annyi megmozdulásunk volt, hogy alig győztük a ránk háruló munkát.
Ami a családi életet illeti, megszületett a második unokám is. Feleségemmel együtt ebben a nehéz időszakban is nagyon figyeltünk rá, hogy a családunk sokat legyen együtt, sokat beszélgessünk, találkozzunk. Természetesen mindaz alól, ami a világban zajlik, mi sem tudjuk kivonni magunkat, bennünket is érintenek a következményei, de én azt vallom, hogy
Ami a Vermes-törzs dolgait illeti, tavalyelőtt kiléptünk a Kassai-rendszerből, és a saját utunkat járjuk. Létszámunk némileg csökkent, most tizenöten vagyunk. Bár a koronavírus-világjárvány mindenhol bezárkózást hozott, és az emberek a saját dolgaikra koncentráltak, véleményem szerint nagyobb hangsúlyt kell fektetni a szűkebb és a tágabb közösségek építésére, ápolására.
Ez az év a Thália szemszögéből nézve az újrakezdés időszaka volt. Szó szerint újra tanultunk járni. Nézők a színházba. A színházak a nézők kedvében. Próbáltuk kifürkészni vagy megismerni a covid utáni időszak nézőjének megváltozott, új szokásait. Újra felkelteni az érdeklődését irányunkba. Érződik, ahogy lassan enyhül a közösségbe járástól való félelem. De a jegyvásárlást például lényegesen többen hagyják az utolsó pillanatra, mint régen.
Nem szeretném felsorolni ennek az évnek a sötét és unalomig ismételt rossz vagy még rosszabb eseményeit, főleg, ha az a szándékom, hogy ezeket ne vigyem magammal az újba. Az erősebbek átjönnek úgyis maguktól.
Kíváncsi leszek arra, hogyan alakul majd a közhangulat ennyi külső kényszerítő tényező hatására, illetve mi, a kassai Thália Színház társulata, miként tudjuk azt majd elviselhetőbbé, sőt, jobbá tenni.
Mert a két ismeretlen tényező, az elviselhetetlennek tűnő földi valóság és a művészi eszközökkel megalkotott művalóság közül egyértelműen a művészet valósága az, ami kevesebbet kér az embertől és többet ad vissza, mint amire az ember gondolni mert.
