Álomszerű valóság: ilyen a „Kis-Magyarország!”
Sok száz éves freskók, izgalmas helytörténet, nagyszívű helyiek, medvék, fürdők, tavak, hegyek, jó éttermek és szállások, páratlan magyar ünnep és erdei magány: ez mind Székelyföld! Egyhetes körutunkba minden nem, de számos látnivaló fért bele.
Január elsején az egész vidék közelebb jött. Nem, nem mozdult el a helyéről, de a Felvidékről pár évtizede még egy napba is telt, amíg valaki eljutott idáig. Ma Erdély akár pár óra alatt is elérhető, ráadásul a két korábbi államhatár helyett egy ellenőrzésen sem kell átesni. Nézzünk körül!
A legegyszerűbb Budapestről fapadossal ide repülni. Ha a Székelyföld nyugati és középső része érdekel, repüljünk Marosvásárhelyre (45 perc), ha a déli vagy a keleti, akkor Brassóba (55 perc.) Ha autóval megyünk, akkor is fél nap alatt odaérhetünk a Csallóközből. Sőt: Bécsből is elérhető Nagyszebenbe és Kolozsvárra fapados repülőjárat. Az időközben már Németországba eladott szászok egykori legendás városának, Nagyszebennek a főtere Közép-Európa egyik legszebb belvárosából nyílik. Az utazás tehát játszi könnyedséggel megoldható.
Nincs mitől. A koldushordák és kóbor kutyák világa a múlté. Az utak kiválóak. Sok autópálya épül, igaz, még mindig jóval kevesebb van belőle, mint Magyarországon, de az építkezések folyamatosan zajlanak. Volt is honnan elrugaszkodni. Aki járt erre 35 éve, tudja, hogy infrastruktúra tekintetében Románia bizony a harmadik világ része volt. Ehhez képest jelentős a fejlődés. A szegényebb (Kárpátokon túli) vidékeken látható még lovas kocsi, de azt néha megelőzi a Ferrari. A már említett erdélyi repülőterek mind rendben vannak: illetve Bukarestben van metró a reptérhez, a marosvásárhelyi volt katonai reptér kicsi, de rendezett, ahová pedig most érkezünk, a brassói vadonatúj. Épülete magyarországi stadionokra hasonlít, bent magyar feliratok, igaz a szúrópróbaszerű határellenőrzés azért jelzi: figyelnek. Tisztaság, modern mosdó: az ember alig hisz a szemének, miközben az egykor tökéletesnek hitt Németországban vagy Ausztriában egyre nagyobb a kosz és a rendetlenség. Ahogy kilépünk a reptérről, azonnal beszippant a hegyek látványa: megérkeztünk!
A brassói reptérről egyórás úttal Kovászna városába érünk (ugyanez a neve a már nem történeti, hanem a román világban elnevezett egyik székely megyének is), ahol a világhírű mofetták turisták ezreit vonzzák. A mofetta kifejezetten erdélyi jelenség: olyan természetes, szén-dioxidban gazdag gázfeltörés, amely vulkanikus utóműködés eredményeként jön létre. A gázok alacsony hőmérsékleten (20-30 °C körül) törnek a felszínre, és főként szén-dioxidot tartalmaznak, de kénes komponensek is előfordulhatnak. A mofettát leggyakrabban gyógyászati célra használják, például érrendszeri vagy mozgásszervi problémák kezelésére. Erdélyben, különösen a székelyföldi borvizek vidékén évszázadok óta ismert és alkalmazott természetes gyógymód. Ilyen helyen lehajolni nem szabad, mert gyors halált okoz a gáz. A mofettás fürdők nem mindig vannak nyitva, de a gyógyvizes kutak igen. Érdemes itt feltölteni vízkészleteinket, ha kirándulunk tovább.
Zágonba például biztosan érdemes elugrani, ez ugyanis Mikes Kelemen nagyszerű faluja, erre emlékeztet a régi kúria is. Nem mellesleg ezek a történelmi Magyarország legkeletibb végei, itt van nem messze Kommandó, ahol egy felvidéki magyar munkássága nyomán egész Közép-Európa egyik leghatékonyabb faipari üzeme működött a világon egyedülálló, speciális helyi vasúttal, aminek a nyomait ma is meg lehet nézni, sőt, a tájházban további érdekességek várnak. Egyszerű felmenni Kovásznáról, és van egy remek székely vendéglő is a településen. Kár a vasút pusztulásáért, amit a román világ hozott el.
S ha már hiányolunk egy nagyobb települést, akkor vár Kézdivásárhely, a legkeletibb magyar város. A főtéren látható városi múzeum megér két órát, ráadásul utána remek vendéglőkben, borbárokban csillapíthatjuk szomjunkat és éhségünket.
A legnagyobb élmény azonban a szomszédban, Torja községben vár minket. Itt van a világ legmagasabb kopjafája, és az Apor-kúria több mint ezer magyar év történelmét tükrözi vissza döbbenetes kincsekkel, köztük 400 éves freskókkal. Hatalmas szerencsénkre útikalauzunk maga Apor Csaba volt. (A kivételes helyről bővebb útiesszé Névai Gábor szerzői oldalán olvasható: Az írás címe: Találkozásom a Magyar Múlttal. Elérés: Facebook.com/nevaigabor – A szerk. megj.) Torján ne hagyjuk ki a történelmi szoborparkot, és kiváló szállást is találhatunk. Mi például az éjszaka közepén „estünk” be a Gyöngyvirág panzióba, ahol nemcsak szállást, de kiváló hidegvacsorát is kaptunk.
Kézdivásárhely jó bázis egy bálványosi túrához, de most nem nagyon javasoljuk az autóból való sűrű kiszállást, ugyanis Bálványoson tényleg hemzsegnek a medvék. Egy este folyamán ötöt láttunk, szerencsére autóból, de sétálgattunk alkonyatkor olyan helyen is, ahol nem igazán kellett volna. És itt van a közelben a világhírű Szent Anna-tó és a Mohos Tőzegláp. Fantasztikus látnivaló mindkettő, de ügyeljünk arra, hogy este hat után egyik sem látogatható, és akkor nem is tanácsos gyalog sétálgatni a fent jelzett okokból.
Régen szabadabb világ volt: 16 éve még fürödtünk a tóban, ahová este már le sem szabad menni, elkerítik éjszakára. Viszont bőven kárpótol a környék. Kézdikőváron, Ibolya pékségében éjfélkor (!) életünk eddigi legfinomabb diós buktáját ehettük meg, ami nem mellesleg napokig kitartott, és nem száradt ki.
Másnap ideje továbbindulni. A Kászonokon át gyönyörű út vezet Csíkszeredába. Útközben érdemes megállni a Nyergestetőn, amely nemcsak az 1848–1849-es szabadságharc egyik utolsó csatájának színhelye, hanem a nemzeti összetartozás egyik emlékműve is a kopjafákkal. A feltáruló Csíki-medence lenyűgözően otthonos táj. Egy nappal a csíksomlyói búcsú előtt érkezünk és a csángó kollégiumba látogatunk, ahol a nemzetmentő munka egyik frontja található. Csíkszereda nagyváros, a mesterségesen létrehozott Hargita megye központja. 57 éve a csíkiak keményen harcoltak, hogy legyőzzék Székelyudvarhelyet a megyeközponti státuszért folytatott harcban. Győztek, de kérdés, hogy jól jártak-e vele. A román betelepülés hangsúlyosabb, mint Udvarhelyszék központjában, sok a Ceausescu-féle rémpanel, a belváros nagy részét lerombolták, míg Székelyudvarhely megmaradt egy hangulatos kisvárosnak, ami a csonka országban leginkább talán Kőszeghez hasonlítható.
Mindenesetre Csíkszeredán a Mikó-várat és a nagy parkot ne hagyjuk ki! Következik a legnagyobb magyar rendezvény, a csíksomlyói búcsú, ami egyrészt a katolikus hívek sok évszázados ünnepe, másfelől az összmagyarság határokon és politikán átívelő, lenyűgöző seregszemléje is egyben. Térjünk be a Makovecz-templomba, majd a csíksomlyói kegytemplomba. Érdemes korán felmenni a nyeregbe, mert a hőségben jólesik az erdő árnyékos szélére húzódni. Egészen különleges élmény részt venni a szabadtéri misén sok százezer (köztük felvidéki) honfitársunkkal, a fák között üldögélve. A katolikus búcsú minden magyar szívű ember lelkét megérinti, vallási hovatartozástól függetlenül. Olykor száz kilométereket gyalogolva zarándokolnak ide az emberek. A csángó mise pedig a korábban elfeledett magyarokról szól.
Csík vármegye egykori központjából szép vasútvonal vezet Sepsiszentgyörgyre, amely már Háromszék központja. Ne ijedjünk meg a szakadt csíkszeredai vasútállomástól, a vonatok jobbak. Az út különösen Tusnádfürdőnél a legszebb, ahol az összeszűkülő hegyek között, a völgyben halad a vonat. Megérkezve még egy 12 kilométeres kisebb autóút vár ránk a parányi Sugásfürdőig, amely a Tátra hangulatát idézi. Alkonyat után itt se keressük a medvék társaságát, de a két sípálya nyáron is impozáns látványt nyújt. Borvizet ihatunk és igazi kis fürdő is van a panzió mellett. Az üdülőtelepen gyönyörű teliholdas az éjszaka, és ha kiülnénk a villanypásztorral védett panzió erkélyére, biztosan látnánk medvét, de helyette inkább a második világháború alatt készült magyar vígjátékot nézzük az interneten.
Tévézni amúgy sem nagyon tudnánk, mert egy román vendég szándékosan leállított minden magyar csatornát. Ez a jelenség amúgy nem ritka, mint ahogy sok az értetlenkedő komment a székely szállások adatlapjain is, hogy az egyébként több mint ezer éve itt élő, őshonos közösség, a székely miért használja az anyanyelvét. Tusnádfürdőn és Kovásznán vannak olyan román szállodák is, ahol egyetlenegy magyar felirat sincs, és a színmagyar személyzetnek nem is szabad magyarul beszélni, ezért halkan válaszolnak, ha kérdezünk valamit. Ez is az Európai Unió 2025-ben, mielőtt elájulnánk az egyébként nagy léptékű infrastrukturális és egyéb eredményektől.
Itt búcsút is veszünk Székelyföldtől, mert Brassóban már az eladott szászok és elzavart, beolvasztott magyarság nyomán a túlnyomó többség régóta román. Itt így már lehet nagyvonalúskodni, nyugati turistáknak, politikusoknak nagylelkűséget trükközni: 5% magyar könnyebben kap magyar feliratot mint 50%. A szászok egykori központjának belvárosát igen látványosan rendbehozták. A Fekete-templomban kezdünk, a Budapestnél drágább sétálóutcán folytatjuk, majd felmennénk libegővel a Cenkre, de azt éppen felújítják. Aki később utazik, ne hagyja ki.
Minden út vége szomorú, de nem az, ha már a következőt tervezzük. Miközben az új reptérre tartunk az itt olcsó Uberrel, már az jár a fejünkben, hogy melyik hegyvidéki üdülőhelyet keressük fel legközelebb Brassó környékén vagy Székelyföldön. Mindettől az sem veszi el a kedvünket, hogy a reptéren a román határőrök minden (kb. 80%-ban magyar) utast igazoltatnak, holott a schengeni térségben vagyunk. Akár az unalom, akár más áll a háttérben, ne tántorítson el minket attól, hogy jöjjünk, sőt járjunk az egyik legkeletibb magyar közösséghez, Székelyföldre.
Mert már csak egy ugrás az egész!
Megjelent a MAGYAR7 34. számában.
