Aki pénzjutalomért üstökösökre vadászott
A csillagászat történetében nemcsak egyetemet végzett kutatókat, hanem autodidakta felfedezőket is számon tartanak, sőt ez utóbbiak olykor döntő fontosságú megfigyeléseket tettek.
Az a 100 esztendeje elhunyt férfi, akiről az alábbiakban szó lesz, igen szegény család gyermekeként indult el meghódítani az égi világot és nevét számos objektum (kráter a Holdon és a Marson, kisbolygó, gázköd az Orion csillagképben – ezt Lófej-ködnek is nevezik –, vörös törpecsillag stb.) viseli.
Kilencéves korában egy nashville-i fényképész segédje lett és 17 éven át itt dolgozott, közben pedig autodidaktaként gyarapította ismereteit. Az akkoriban még újdonságnak számító fényképezés területén nagy tapasztalatra tett szert és a maga készítette kezdetleges teleszkópjaival rendszeres megfigyeléseket végzett. Később évi fizetésének mintegy kétharmadát kitevő összegből megvásárolta az első profi távcsövét. 1881-ben megházasodott és feleségével, valamint akkor már rokkant édesanyjával Tennesie-be költözött.
1883-ban a barátai pénzt ajándékoztak számára, és ez lehetővé tette, hogy a Vanderbilt Egyetemen alaposabb matematikai, fizikai és kémiai tudásra tegyen szert. Tanulmányai mellett az intézmény obszervatóriumában gyakorlatvezetőként tevékenykedett. Oklevele megszerzése után a kaliforniai Mount Hamiltonban működő Lick Obszervatóriumban kezdett dolgozni a világ akkor legnagyobb lencsés távcsövével. Itt fedezte fel a Jupiter ötödik holdját, az Amaltheát.
1895-ben a Chicagói Egyetem csillagászatprofesszora lett és 1923. február 6-án bekövetkezett haláláig a Yerkes Obszervatóriumban folytatott megfigyeléseket, ahol mindmáig a világ legnagyobb lencsés távcsöve található.
Barnard tanulmányozta a Tejút sötét térségeit és megállapította, hogy ezek valójában csillagközi gázokból és porból álló felhők, amelyek leárnyékolják a mögöttük levő távolabbi csillagokat. A tudós jegyzéket készített ezekről a felhőkről, amelyek az ő nevét és egy számot viselnek. Az utolsó felhő katalógusszáma Barnard 370. A jegyzéket 1919-ben közölte az Astrophysical Journalben. A Tejútrendszerről készült fényképeiből halála után négy évvel egy válogatás jelent meg.
A csillag „közelsége” megmozgatta a tudósok és a mérnökök képzeletét is. A múlt század hetvenes éveiben elindították a Daedalus tervet, amely azt tűzte ki célul, hogy egy személyzet nélküli űrhajót indítanak a Barnard csillag felé, amelyről feltételezték, hogy egy Föld típusú bolygó is kering körülötte. Az űrjárművet kémiai és termonukleáris energia is hajtotta volna, a végsebessége pedig elérte volna a 36 000 kilométert másodpercenként. Az elképzelések szerint a termonukleáris energiához szükséges deutériumot és hélium-3-at a Jupiter atmoszférájából nyerte volna. A tervekben az is szerepelt, hogy az út során a járműre szerelt berendezések és teleszkópok fontos adatokat szolgáltatnak majd a földi központba.
A projektben feltételezték, hogy olyan technológiát is alkalmaznak, amelyet majd csak később fejlesztenek ki. 1980-ban Robert Freitas azzal az ötlettel állt elő, hogy olyan berendezést kellene készíteni, amely a Barnard csillagot elérve elkészítené önmaga kópiáját. 2009-ben Ikarosz terv néven ismét tovább gondolták az eredeti projektet és jelenleg az ehhez szükséges műszaki megoldások lehetőségeit vizsgálják.
