Advent a Székely-Mezőségben
Álmosan poroszkálnak a szekerek a „sár és pálinka” hazájában, miközben szinte megáll az idő a fátlan, kopár domboldalak között. Erdély egykori éléskamráját, a „várostalan” Mezőséget messze elkerülik a tranzitutak, és vele együtt a turisták is. Nyugati végén már jártunk, amikor Széken, Bonchidán, Válaszúton kutakodtunk néprajzi kincsek után. A Belső-Mezőség Tóvidékét is körbeutaztuk Wass Albert regénybeli hőseinek nyomaiban járva, sőt északi végeire is elvetődtünk olykor-olykor. 2016 decemberében a Mezőség keleti csücskébe indultunk, hogy végre azt is felfedezzük magunknak.
Ez a vidék az úgynevezett Székely-Mezőség, amely – ahogyan neve is mutatja – átmenetet képez a Mezőség és Székelyföld között. A Marosi Mezőségnek vagy Marosszéki Mezőségnek is nevezett táj inkább néprajzi fogalom, mint földrajzi, itt keverednek a mezőségi és székely néprajzi elemek. Ami általánosan jellemző erre a vidékre, az a szegénység, a hagyományos népi értékek ködbe veszése, kihalása, az elvándorlás. Ennek oka leginkább Marosvásárhely elszívó és civilizációs hatása. De hát a remény mindig él, és itt is megvannak a szívós értékőrzők, református lelkészek, hazatérő magyarok, akik életet lehelnek a tájba.
„Itt minden csendesebb, mint a főutakkal és városokkal teletűzdelt vidéken. Ezek a nagyrészt református magyar falvak százados viharok idején is csendes kitartással, imádkozó reménységgel, templomos menekülésekkel álltak ellen a hódításoknak. Itt a kutyák ugatása sem fülsértő, csendesebben susog a nád a tavak szélén, a harangok nemcsak templomba hívnak, hanem átköszönnek kopár dombok között a szomszéd faluba. Itt a tél is nyugodtabb, mert egymástól tanulva és egymást átölelve élt századokon át ember és természet, s ezért a mezőségi csendben megmaradt az élet.” Ötvös József vall így a Mezőségről, amely télvíz idején még inkább a csendes arcát mutatja.
Nem véletlenül választottuk ezt az időpontot a látogatásra, hisz advent idején zajlik a híres „angyaljárás”. Az Erdélyi Magyarokért Alapítvány aktivistái már sokadik esztendeje járják be élelmiszerrel, karácsonyi ajándékokkal, játékokkal és sok-sok szeretettel a mezőségi magyar szórványtelepüléseket. Most mi is csatlakoztunk hozzájuk, hogy ily módon jussunk el a legeldugottabb falvakba, nehéz sorsú családokhoz, idős emberekhez, gyermekotthonokba.
A szívszorító találkozások közepette volt alkalmunk magunkba szívni a Székely-Mezőség „genius lociját”. A településeket őrző középkori váraknak már nyoma sincs, de sokszor még azok a kúriák, udvarházak, kastélyok sincsenek meg, amelyekbe leköltözött a várakból hajdanán a nemesség. Az építészeti örökség tehát foghíjas; a vidék legszebb látványossága a mezőcsávási harangláb és református templom, illetve a már kissé kieső mezőzáhi Ugron-kastély.
A mezősámsondi Rhédey-kastélyt 1777 és 1779 között Rhédey Mihály építtette barokk stílusban, itt élt egykor Bethlen István magyar miniszterelnök. A református templomokon túl minden magyarlakta település tud különös történetről mesélni, így Mezőbánd például azzal dicsekedhet, hogy itt volt a székelyek ősi letelepedési helye, a Csigla mezeje, ahová a hunok maradékai Csaba királyfi vezetésével visszahúzódtak. Mezőmadaras nemcsak az 1708-as kuruc ütközetről, 1848-as, 1956-os szabadságharcosairól nevezetes, de egy égből pottyant meteoritról is, amely 1852-ben itt csapódott be. A közeli Mezőpanitot 1930-ban egy román ortodox templom felépítésére kényszerítették, de a helyi magyarok azt egy éjszaka alatt lebontották.
Turcsány Péter szavaival élve: „A történelem viharainak, a földrajzi táj változásainak, a népesség kipusztulásának tragédiáira mindig talpra állással kell felelnie e táj népének.” A megmaradást vezénylő református lelkészeken túl, egyre több kulturális és turisztikai egyesület dolgozik azon, hogy a Székely-Mezőség ne csak megmaradjon, hanem magára is találjon. Mert ahogyan Sütő András írta: „A szülőföldnek nem csupán sírhantjelöltjei vagyunk, hanem elsősorban őrzői és nevének fényesítői… Mert amikor mindenütt elfelejtettek, a szülőföldnek még mindig akad mondanivalója rólunk.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 34. számában.
