Áció, káció, vakáció
A tanulóknál, kisebb-nagyobb gyerekeknél napokkal ezelőtt elkezdődött a visszaszámlálás. A kisebbek szülei már jó előre lefoglalták egy-egy „bentlakásos” táborozás, vagy nem bentlakásos tematikus tábor lehetséges időpontját, gondolva a jövőre, s a munkahelyi szabadság napjainak limitált valóságára, meg arra, hogy a nebulónak legyen egyfajta iskolától független közösségi élménye. Mert ami a gyereknek maga a boldogság (a szünidő), a szülőnek sokszor gond, hová is helyezze el még alsó tagozatos gyerekeit.
Jól emlékszem arra, kisiskolás koromban a lakótelepen mennyi gyerek téblábolt napközben, nyakában a lakáskulccsal. Nekem szerencsém volt, nagyanyám szívesen fogadott, náluk töltöttem a nyarakat, s bár városon, de mégsem volt unalmas. Gyakran jöttek az unokatestvéreim is, s így vidáman telt a szünidő. De akkor talán kevésbé volt veszélyes a világ, gondolom én, de lehet, hogy nem így van. A szünidős mindennapok „szabadsága” váratlan veszélyeket rejthet a kisebb-nagyobb gyerekek számára, még falun is, bár ott kétségkívül nagyobb biztonságban vannak. Elsősorban a megnövekedett autós forgalom jelent veszélyt; magam is látom sokszor, hogy egy-egy, már jól bicikliző gyerek (főleg a fiúk a merészebbek) az útját megrövidíteni akarva, bizony kisebb-nagyobb szakaszokra kihajt a közútra is. Néha csoportokba verődve bringáznak, versenyezve. S akkor még nem beszéltem az egyre elterjedtebb elektromos rollerről, amelyen gyakran ketten is száguldoznak nem kis sebességgel, s rájuk is vonatkozik, amit fentebb a bringásokról írtam, a kimerészkedés a közútra.
De látok olyan alsó tagozatost is, aki elektromos négykerekű járművével, mint a villám, száguldozik (meg kell hagyni, nagyon ügyesen), különösebb felügyelet nélkül (de nincs is olyan felnőtt, aki utolérné, vagy legalábbis szemmel tudná tartani!).
S akkor nem említettem még a vizeket (a Csallóközben van belőlük elég), a vadhorgászatot és csónakázást… Szándékosan nem térek ki most egyebekre, amely dolgok nem csak a szünidőben jelentenek gondot. Szóval, nem könnyű szülőnek lenni nyáron, még akkor sem, ha legalább két hét szabadság a családé, az önfeledt nyaralásé.
De mióta is van mifelénk szünidő, vagy nyári vakáció, kérdezhetnénk. Nálunk Mária Terézia vezette be az iskolai szüneteket; először őszre tervezte a nagyobb, hosszabb pihenést. „1777-ben adta ki a Ratio educationis, királyi-állami tanügyi rendelkezést. Mária Terézia elképzeléseit az oktatásról, fia, II. József 1787-ben megreformálta. Bevezette a nyár eleji szünetet.” Azóta sok minden változott... Persze a világ számos országában nem egyforma hosszú, és sokféle időpontban van a szünidő. Japánban a legrövidebb, egy hónapig tart.
Szóval még néhány nap, és a szünidő „nyitányaként” a szülő szembesül azzal, hogyan is teljesített csemetéje ebben az évben. Mert a mai élet kulcsszava a „teljesítmény”. Minden vonalon, az iskolában is. Az alsó tagozatosoknál még nem szokott különösebb gond lenni, egy-két kettes, vagy egy hármas esetleg becsúszhat. Nem baj. De nem kellene, hogy a szülőben egy világ omoljon össze, ha kamaszodó nebulója nem a kívánt „teljesítményt” nyújtotta. Megdicsérni azért nem kell, de a gyereknek is tudnia kell, nem történt tragédia, csak a szülők egy kicsit szomorúak, bosszúsak, mert jobbat vártak.
Majd jövőre kijavítod”,
mondják, nem csak a gyereket, magukat is vigasztalva s miközben a nebuló hallgat, talán arra gondolnak, hogy legalább „megmagyarázná” a bizonyítványát. De még azt sem, úgy sem, ahogy Karinthy:
S vajon milyen tanuló lehetett Karinthy Frigyes? Több iskolában tanult, s bizony nem volt hagyományos értelemben vett jó tanuló. Egy bizonyos, íróként zseniális; már kamaszként publikált. Egyetemi végzettséget azonban nem szerzett.
Ha jobban utánanézünk, kiderül, sok híresség van, még Nobel-díjas is, aki élete során hihetetlen teljesítményt nyújtott, pedig igencsak rossz tanuló volt. Akit érdekel, utánanézhet a neten, sok érdekességet talál e vonatkozásban is. De hogy igazságosak legyünk, a diákkorukban jól tanuló hírességek is sokan vannak.
Pár éve hallottam olyan megjegyzést, már-már dicsekvést tanítók, iskolák részéről annak kapcsán, hogy a magyar diáknak magyar iskolában a helye, mi szerint abból is lehet kormányfő, házelnök, vagy miniszterelnök-helyettes, aki magyar iskolába járt. Vajon mit vonhat le ebből az üzenetből a mindenkori szülő? Miért? Jó fodrász nem lehet? Meg ugye az sem mindegy, hogy az illető milyen politikus! Ha csapnivaló, akkor jaj az ilyen példáért! Fontos lenne tudatosítanunk, hogy elsősorban nem miniszterelnökök, agysebészek és atomfizikusok (ki)nevelése a cél! Nem is celebeké. Az a lényeg, hogy egyéniségek kerüljenek ki az iskolákból, akik abban érnek el kiváló eredményt, amiben valóban igazán jók. Legyenek autószerelők, pékek, informatikusok, kutatók, vagy éppen filmrendezők. Az sem mellékes, hogy jó magyar emberek kerüljenek ki az iskolákból, akiknek van tartásuk, gerincük, identitásuk, tudják, hova tartoznak, kikre számíthatnak, kinek hálásak és majd akkor nekik is hálás lehet valamiért a következő generáció (magyarsága). Fontos szem előtt tartani, hogy minden gyermek, diák külön egyéniség, külön világ, s talán azt, hogy a jól tanulás képessége is (talán?) adottság, s hogy a megfelelő szülői háttér és a jó oktató bizony szárnyakat tud adni az addig vajmi keveset felmutató diákoknak is.
Mindenesetre a vakáció a pihenés, a gondtalan lét időszaka a diák számára, így volt ez régen is, és így lesz, amíg iskola van. A bizonyítvány, vagy szóbeli értékelés, vagy bármi… pedig fontos, de nem minden. A lényeget úgyis az élet dönti el.
