A Zsitvától a Vágig 2019 nyarán - KÉPEKKEL, VIDEÓKKAL

Mielőtt az Északnyugati-Kárpátok vonulata belehalna a Kisalföld széles síkjába, a Tribecsben még utoljára felemeli a fejét. Halmain ősi várak, déli oldalán Zoborvidék magyar falvai állnak őrt, mint az elhaló múlt és a dülékeny jövő bástyái. Mert, ahogy az aranyrögöket elmosta az Aranyos, úgy őrölték fel lassan a magyar életet is az évszázadok hordalékai Bars és Nyitra vármegyék peremvidékén.

Semper vireó – szól a mottója báró Ambrózy-Migazzi Istvánnak, aki bár országgyűlési képviselő és a főrendiház örökös tagja is volt, a politika helyett szívesebben bíbelődött a természettel vidéki birtokain. Botanikai tanulmányokat folytatott, utazgatott, s állandóan azon törte a fejét, hogy lehetne a mediterrán vidékek növényeit északabbra, a Kárpát-medencei éghajlaton meghonosítani. Aztán 1892-ben, miután elvette Migazzi Antónia grófnőt, felesége malonyai birtokán megvalósította álmát: sikeresen akklimatizált több száz Ázsiából, Észak-Afrikából és Amerikából származó örökzöld, fás szárú növényt, ráadásul hegyvidéki környezetben. S mivel úri kedve úgy diktálta, Malonyán még egy szép kis tornyos kastélyt is felhúzott.

Az örökzöldnek hitt idillbe villámként csapott be az I. világháború és Trianon, örökre elűzve innen a bárót, aki nem adta fel: visszatért Vas megyébe és megalkotta a jeli arborétumot. Az államosított malonyai kertnek persze ma is csodájára járnak, de vajon gondolnak-e arra, hogy az örökzöld parkot egy magyar úrnak, báró Ambrózy-Migazzi Istvánnak köszönhetik?

És vajon tudnak-e legújabb kori vándoraink arról, hogy a Zsitva kiszélesedő medencéjében alapított Aranyosmarót is a Migazziak városa és Bars vármegye székhelye volt egykor?

„Bars vármegye székhelye Aranyosmarót, így tanultuk mi ezt az iskolában és mindjárt rá is mutattunk a térképen egy apró városkára, amely arról volt nevezetes, hogy kisebb, mint Léva. Léva viszont arról volt nevezetes, hogy nagyobb, mint Aranyosmarót. És ezért mégsem Léva volt a vármegye székhelye, hanem Aranyosmarót. Fújt is egymásra ezért az egymegyebéli két város társadalma, de nagyon... De már vége van Barsban a nagy aprehenziának. A lévai magyarok már nem tartanak haragot az aranyosmaróti tótocskákkal. Kibékítenék őket a csehek. Akik a vármegyét egyszerűen megszüntették.” Így múlt el Bars vármegye, s vele székhelye régi dicsősége. Ahol egykor őseink aranyat mostak, majd a Monarchia idején szép kis várossá fejlődött, ott ma már a szocreál dominál. De ha a falanszter-panelek között belesünk a főtérre, ott vannak még régi emlékeink.

Hrussó vára

Fotó:  Hazajáró

És vajon emlékszik-e még ifjúkorára a Tribecs egyik szerény kúpján emelkedő Hrussó megvénült vára? Mi mindenesetre segítettünk a filmmel megidézni a korábbi évszázadokat. A régi királyi várról kevés történet maradt fenn, de egy 1475-ben történt tragikus esemény emléke a mai napig kísért falai között: egy bizonyos Szerdahelyi Pál volt az, aki rárontott druszájára, Szelcsényi Pálra. A várurat megölte, feleségét és hat leányát meztelenre vetkőztette és kikergette a környező vadonba, majd a várat kifosztotta. A csúf eset híre a királyhoz is eljutott, aki azon nyomban vissza is foglalta az erősséget. Mivel a Rákóczi-szabadságharc idején Hrussó a kurucok oldalára állt, nem lehetett más a végzete, mint a pusztulás.

De megidéztük a múltat Kicő várkastélyánál és a Feketevárnál is, utóbbitól már a hegység legmagasabb ormára, a Nagy-Tribecsre indultunk.

Ezzel azonban még nem ért véget tribecsi barangolásunk: beereszkedünk Zoboraljára. A felvidéki magyarság népi hagyományaiban és szókincsében egyik leggazdagabb vidékén van egy falu, ami még a tájegységen belül is egy külön kis világot képvisel. Barslédec dolgos népe évszázadok óta kitartóan műveli a földet, tenyészti az állatot és termeszti a szőlőt. Az életmód hozta magával a népi hagyományokat is. A falu sajátos népviselete és különleges szokásai miatt is a néprajzkutatók kedvelt helyszíne. A Patay Erzsébet polgármester és Buday Mihály vezette helyi hagyományőrző csoport fogadtatása láttán kezdtük megérteni, miért is jár ide vissza rendszeresen, aki már egyszer ellátogatott Lédecre.

A XXI. században már nincs szükség ilyen drasztikus eszközökre, az asszimiláció és az önfeladás korszakában szép csendesen eltelnek az évek, mi magyarok pedig nap, mint nap arra ébredünk, hogy a legfontosabb frontvonalakon, az iskolákban és a nyelv területén egyre kevesebb sikerélmény ér bennünket. Sajnos nincs ez másként az egykori Újvári Vilajet területén sem, ahol egykoron csak kard által tudtunk megmaradni… Talán ezért is nagy dolog, hogy a Palócföld, Zoborvidék és Mátyusföld találkozásánál, a Vág és a Nyitra közé eső érsekújvári-lapályon, Czuczor Gergely és Jedlik Ányos szülőföldjén milyen kincsekre, milyen közösségekre bukkantunk.

2016 nyarán a vágfarkasdi kompon utazva búcsúztunk el Mátyusföldtől, és bár azóta sok víz lefolyt a Vágon, mi még csak most értük el a túloldalt, ahol végiglátogattuk az egykoron árvizek járta, török és labanc prédálta Vág-balpartot, de szigorúan csak a Nyitráig.

Tardoskeddre a citerazene, Rákóczi és '48 szelleme csalogatott be bennünket. Érsekújvárra a kíváncsiság: túlélve törököt, labancot, vajon a szláv nyomással miként birkózik meg Újvár magyarsága? Andódra már Czuczor Gergely, míg Szímőre egy másik bencés szerzetes, Jedlik Ányos kedvéért tértünk be, és persze a magyar közösségek miatt. Szimőn kenuba szálltunk, és meg sem álltunk a kamocsai gasztrofesztig, ahol ismét megállapíthattuk, hogy a XXI. században a falunapok és fesztiválok nemcsak a hagyományainkat éltetők seregszemléje, hanem a nyelvünk és kultúránk megjelenítésének egyik leghatásosabb eszköze is. A végszóért kicsit tovább kellett kenuznunk: a testi örömök után a lelki útravalót már Gútán kaptuk meg Vermes István lovas íjász barátunktól.

Megjelent a Magyar7 2024/42. számában.