A zselízi lovagok nyomában Apuliában
Hogy mit keresett egy zselízi testvérpár a középkor derekán a mai dél-olaszországi Pugliában, arról egy korábbi írásomban már írtam. Így csak röviden emlékeztetőül: Becsei Vesszős György és Becsei Töttös István – a lévai főispán és várkapitány fiai – magas rangú posztokat töltöttek be Anjou Nagy Lajos király visegrádi udvarában. Ebből adódóan természetes volt, hogy amikor az uralkodó 1348-ban büntetőhadjáratot hirdetett a Nápolyi Királyság ellen öccse, Endre herceg orv meggyilkolása miatt, a két zselízi lovag is követte urát a hadba. A magyar sereg nem teketóriázott, és fölényes győzelmet aratott itáliai rokonain. Hiszen maga az Anjou-ház is innen származott, és a magyar had gyakorlatilag a dinasztia Tarantói- és Durazzói-ágával csapott össze.
Lajos király a diadal után csakhamar hazatért, ám hű embereit évekre kint hagyta, hogy irányítsák a meghódított itáliai területeket. Így került Becsei Töttös István Craco várának élére, míg bátyja, György lovag, Apulia (a mai Puglia) kormányzói tisztségét látta el csaknem öt esztendőn át.
„Aki nem hiszi, járjon utána…” – tartja a mondás. Bár mi elhittük a krónikáknak, egy precíz, földrajzi felfedezői vénával megáldott történész mégis a helyszínen szeret utánaeredni a történeteknek. Ennek jegyében kerestük fel Taranto városát, Craco várát és Barit, Apulia egykori és mai központját. Ha pedig már arra jártunk, megtekintettük egy másik korszak, immár Hunyadi Mátyás királyunk egyik diadalának helyszínét, Otrantót is. Ahol ráadásul sok száz évvel később, 1917-ben Horthy Miklós is megalapozta katonai hírnevét egy győztes tengeri csatával.
A bájos kikötőváros magyar kötődései leginkább uralkodócsaládjaink szövevényes dinasztikus kapcsolatain érhetők tetten. Mint ismert, Lajos király öccsének, András hercegnek a meggyilkolása mögött a nápolyi udvar Durazzói- és Tarantói-háza állt. A megözvegyült Johanna királynő második férje pedig – mit ad Isten – éppen Tarantói Lajos (Luigi di Taranto) lett, aki a magyar seregek elleni koalíció legfőbb hadvezéreként szolgált. Külön érdekesség, hogy a háború során Tarantói Lajos még párbajra is hívta a magyar lovagkirályt. Nagy Lajos el is fogadta volna a kihívást bizonyos feltételek mellett, ám az összecsapásra végül nem került sor. Az 1348-as sikerek idején a magyar uralkodó bevonult Nápolyba, ám míg a főváros térdre kényszerült, Taranto és környéke hűséges maradt Johannáékhoz, így a vidék a magyarok elleni dél-itáliai ellenállás egyik legfőbb bástyájává vált.
Ugyanakkor a Tarantói Hercegséget uraló dinasztia eleve szoros rokonságban állt a magyar uralkodókkal. A Tarantói-ház alapítójának, I. Fülöp hercegnek az édesanyja Árpád-házi Mária nápolyi királyné (V. István magyar király lánya) volt. Így a tarantói hercegek ereiben magyar vér is csordogált, ami remek alapot biztosított a későbbi politikai és házassági igényekhez a magyar trón és a dél-itáliai birtokok között.
Sőt, itt helyezték örök nyugalomra Anjou Erzsébet magyar hercegnőt is (1353–1380), aki 1370-ben ment feleségül II. Fülöp tarantói herceghez (és címzetes latin császárhoz), s vált ezáltal tarantói hercegnévé. Erzsébet nem mellesleg 1360 és 1370 között a magyar trón hivatalos örököse is volt I. Lajos király unokahúgaként (István herceg lányaként). Fiatalon, mindössze 28 évesen hunyt el, sírja ma is Tarantóban található.
A popkultúrában jártas füleknek a település neve kapcsán persze azonnal Quentin Tarantino, az Oscar-díjas amerikai filmrendező ugrik be, akinek családja apai ágon innen származik.
Tarantó szomszédságában fekszik a hasonló hangzású Otranto, amely szintén bővelkedik magyar történelmi emlékekben. Ezek a szálak azonban már nem az Anjouk nápolyi hadjárataihoz vezetnek, hanem csaknem másfél évszázaddal későbbre, 1480-ban öregbítve a magyarok hírnevét. Hódító Mohamed szultán uralkodása alatt az Oszmán Birodalom fokozatosan nyomult előre, ami hamarosan feszültséghez vezetett a tengeri nagyhatalommal, Velencével is. A kereskedőváros kénytelen volt lépésről lépésre feladni az addig velencei ellenőrzés alatt álló albán partvidéket. Innen pedig már csak egy karnyújtásnyira volt az Appennini-félsziget: az Otrantói-szorosnál ugyanis mindössze 71 kilométernyi tengerszakasz választja el Itáliát a Balkántól. Miután Mohamed hadai kudarcot vallottak a johannita lovagok által védett Rodosz ostrománál, a szultán Otrantót jelölte ki új célpontként.
Otranto neve azonban egy másik, csaknem fél évezreddel későbbi magyar katonai diadal kapcsán is bevonult a történelembe. 1917. május 15-én Horthy Miklós – ekkor még sorhajókapitányként – itt vezette sikerre az osztrák–magyar flottát az antant egységeivel szemben, amivel a Monarchia átmenetileg megszerezte az ellenőrzést a tengeri szoros felett. A későbbi kormányzó lényegében ezzel az ütközettel alapozta meg későbbi katonai és politikai karrierjét. A Monarchia három gyorscirkálója több, jelentős tűzerejű ellenséges hadihajót és őrhajót süllyesztett el, visszavonulásra kényszerítve az antant erőit. Ez a győzelem hónapokra garantálta a szoros feletti ellenőrzést, szabad utat biztosítva a Földközi-tenger és Isztambul irányába. Horthy úgy aratott diadalt, hogy saját vezérhajója, a Novara is súlyos találatokat kapott, így végül vontatni kellett. Míg a Monarchia egyetlen hajót sem veszített, addig az antant a felfegyverzett őrhajók és tehergőzösök mellett komolyabb hadihajókat is elveszített.
Ez az összecsapás a magyar történelem menetére is döntő hatást gyakorolt. Ferenc József egykori szárnysegédjét IV. Károly király 1918 februárjában – a rangsort és a szolgálati időt figyelmen kívül hagyva – ellentengernaggyá léptette elő, és a Monarchia hadiflottájának főparancsnokává nevezte ki. Az otrantói siker nélkül ez a karrierugrás elképzelhetetlen lett volna, hiszen Horthy ezzel számos, nála jóval idősebb és rangosabb tengernagyot előzött meg. A háború legvégső napjaiban az uralkodó végül altengernaggyá is előléptette.
Magyar vonatkozású tengeri kikötőinkkel kapcsolatban általában egyből Fiumére (Rijeka) és Pólára (Pula) gondolunk. Nem is véletlenül, hiszen Fiume mind a mai napig hemzseg a magyar emlékektől, de Póla sem szűkölködik ilyen téren. Horthynak például villája is volt itt, amely ma társasházként sajnos meglehetősen lesújtó képet fest. Ebből a szempontból számottevő lehetne még a dalmát Spalato (Split) és Zára (Zadar) is, viszont Zenggről (Senj) és Cattaróról (Kotor) alig olvashatunk az iskolai történelemkönyvekben. Holott a középkorban Zengg volt a hivatalos magyar királyi kikötő, így a zselízi lovagok is innen indulva hajóztak ki, hogy meghódítsák Dél-Itáliát – akárcsak később Magyar Balázsék. Az otrantói diadalra viszont Horthyék már Cattaróból futottak ki.
A festői környezetű dél-itáliai csizmasarok, valamint a horvát tengermellék ma már jóval békésebb arcát mutatja, mint a zselízi lovagok, Magyar Balázsék, vagy éppen Horthyék idején. Ám ha arra kirándul az emberfia, egy pillanatra érdemes eltűnődnie azon, milyen is lehetett mintegy 700 évvel ezelőtt a magyar nótaszótól „zeng(g)ő”, csodálatos Adria egyik és másik partvidéke.
Megjelent a MAGYAR7 30. számában.
