A világ a szívedben – Bokor Klárika emlékére

Különösen akkor fájdalmas a múlt idő kényszere, ha olyantól kell búcsút vennünk, aki nem félte, de élte és szerette az életet, tette a dolgát és még tele volt tervekkel. Kolléganőnk, Bokor Klára, a mi Klárikánk épp ilyen volt. Mindig vidám, neki a jókedv valóban lételeme volt. Mindig futott, egyik eseményről a másikra, mert a munka is éltető erő volt számára, és nem teher. És mindig tervezett, hiszen egyik világutazása véget sem ért, máris elkezdte előkészíteni a következő nagy kalandot, merész kihívást, bátorságpróbát. Nem tudni, mi a mércéje a teljes életnek, de hogy Klárika élete rendkívül gazdag volt, az tagadhatatlan.

Klárikát a 2010-es évek elején ismertem meg a Szabad Újságban. Egyik kolléganőm ajánlotta, hogy kérjük meg őt, írjon az Érsekújvári járás eseményeiről, hiszen helyi lapszerkesztőként van áttekintése. Akkor még nem is sejtettem, hogy Klárikával nem csupán a régió krónikását, hanem egy kincset kapunk. Mert bizony, amikor lassan kivesznek a régi sajtóműfajok és mindent eluralnak a véleményformátumok, akkor nagy kincs az, ha valaki még riportok írását vállalja.

És Ő nem csak vállalta, ebben érezte jól magát, ebben tudta a legtöbbet nyújtani, ebben teljesedett ki újságíróként. Vele, halálával a felvidéki magyar újágírás egy szelete, a riport, mint műfaj is egy kicsit meghal.

Klárikával a Szabad Újság-os közös munkánk után évekig nem találkoztunk, de amikor 2018-ban új médiaprojektünk, a Ma7 indult, egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy megkeressem, és újból megkérjem, dolgozzunk ismét együtt. Nem sokat hezitált, az első hívószóra jött, így az elmúlt nyolc évben ő adta hírül olvasóinknak, mi történik a régióban. Ott volt mindenhol, és mint régiójának jó krónikása, megörökített mindent. De a valódi örömmunkát az jelentette számára, ha sorsokat írhatott le, ha embereket kérdezhetett gondjaikról, bánataikról, örömeikről. Barátságos érdeklődése, kedvessége meg is nyitotta az emberek szívét, bátran és szívesen meséltek neki. Pedig ő semmi mást nem tett, csupán őszintén kíváncsi volt rájuk, hihetetlen érzékenységgel tudta az embereket szóra bírni. És mi nagyon szerettük Klárika embermeséit.

De mesélt ő sok másról is. Szenvedélyesen szerette az utazást, a felfedezést, a kalandot, a világ megismerését. Mindig meglepett az újabb és újabb úti céljaival, mondogattuk is neki, nem ismerünk nála bátrabb nőt, mert vajon hányan vállalkoznak arra, hogy nekivágjanak Afganisztánnak, Iraknak, Bangladesnek, Szibériának vagy Etiópiának - és még hosszasan sorolhatnánk az országokat, ahol járt - , hogy hihetetlen megpróbáltatásoknak kitéve magát, ismerje meg ezeknek a távoli, gyakran veszélyes világoknak a valóságát. Utazásait nem hagyta meg magának, élményeit rendszeresen megosztotta lapunk hasábjain, sok helyre hívták előadni, és könyvbe is foglalta, amely A világ a szívemben címmel jelent meg. 

Amikor egy-egy útjáról hazaérkezett, mindig felhívott, és azt mondta, nagyon embert próbáló volt, ilyenre már többet nem adja a fejét, majd eltelt egy kis idő, és kezdte szervezni a következő utat. Mert számára az utazás a teljes szabadságot jelentette. Mert a megismerés hajtotta kíváncsisága mégis csak erősebb volt, mint pillanatnyi fáradtsága vagy a félelme.

A kalandvágyánál, az új felfedezésénél talán csak a mély hite volt fontosabb. Ez volt a vezérlője, mondogatta is, nem fél, hiszen a Teremtő szeretetével és védelmével indul el az utazásaira. Ez a hite erősítette akkor is, amikor decemberben kiderült, élete legnagyobb harca következik. Tudtuk, sejtettük, hogy ide kevés lesz a küzdőszellem, mégis bizakodtunk, hiszen ő is azt tette. Az életszeretete erősebb volt minden „ítéletnél”, remélte, annyi nehézséget megélt és túlélt már, ezt is megharcolja. Nem így lett!

Drága Klárikám!

Suták és esetlenek a szavak, nem elegek, hogy elmondjuk az érzéseinket. Ezt érzem most, és ezt gondoltam akkor is, amikor az elmúlt hetekben telefonon beszéltünk. Mind a ketten tudtuk, a visszaszámlálás elkezdődött, és Te ezt az áldatlan helyzetet is, mint mindent az életben, rendkívül erős hittel, méltósággal, előbb optimistán, majd mély megnyugvással viselted. Sok mondat bennmaradt, amire már nem kaptunk a Teremtőtől időt, hogy elmondjuk. Jó lett volna még találkozni veled, elmondani neked, mennyire fontos vagy a mi kis családunknak, milyen féltő szeretet övez téged a szerkesztőségben. Abban mindahányan egyetértünk, hogy amilyen bátran, kíváncsisággal és jókedvvel élted az életed, az példa lehet mindenkinek.

Emlékszem, lapunk karácsonyi, ünnepi számában írtál utoljára. A szerkesztőségi kívánságlistára, hogy mit hagynál az óévben és mit vinnél át az új évbe, azt írtad: „Itt hagynék minden betegséget, de magammal vinném azt az óriási összefogást, törődést, szeretetet, segítséget, amit a bajban megtapasztal az ember.” Akkor még hittünk a segítség erejében, és nem gondoltuk, hogy ilyen rövid időt kaptál a Mindenhatótól. Hiába volt minden erőfeszítés, itt hagytál minket és elindultál a legnagyobb útra.

A világgal a szívedben…        

Nyugodj békében! Soha nem felejtünk!